Zene

A soha vissza nem térő - ez a címe Pintér Béla és társulata legújabb produkciójának - arra vonatkozik, hogy a darabban szó van egy nagy lehetőségről, amit meg kell ragadni, mert nem tér vissza soha. Semmi lacafaca, semmi finesz - mehetünk tovább. Csáki Judit

Míg a Molnár Edit és Páldi Lívia kurátorok által válogatott és a Műcsarnokban három évvel ezelőtt megrendezett, észak-európai művészeket (köztük finneket is) bemutató kiállítás (Álmok égő tájain) elsősorban a régió sokszínűségére koncentrált, a Ludwig Múzeumban látható és Amerikából importált tárlat középpontjában a finnekkel kapcsolatos kulturális sztereotípiák állnak. A kissé idejétmúltnak tűnő nemzetkarakterológiai megközelítés szerint - amely Marko Tapio 1967-68-ban megjelent, Finnország sajátos kulturális-politikai légkörét elemző könyvsorozatára támaszkodik - a kíméletlen, zord hidegben és a hosszú, sötét télben élő, szótlan, mélabús és melankolikus finnek minden átmenet nélkül hajlamosak a "sarkvidéki hisztériára". E vad és szélsőséges állapotba tartozik a mértéktelen alkoholizmus, a nyugtalan kóborlás, a tombolás megannyi válfaja - amelyeket egyébként a finnek intézményesült formában is gyakorolnak minden május elsején, amikor a későn érkező tavaszt nemcsak tivornyázással ünneplik meg, hanem például kórháziágy-toló versennyel is. Dékei Kriszta

A szellemtörténet szeszélyei úgy rendelték, hogy a német irodalom egyik parabolikus könyve, A bolondok hajója először az irodalomtörténetben bukkant fel pazar kommentárokkal - a 19. század derekán, Friedrich Zarncke kiadásában -, és csak aztán ébresztette fel újra a későbbiek érdeklődését, s helyezkedett el a figyelem belső köreiben. Huszadik századi utórezgései - Jürgen Weber szobra a nürnbergi sétálóutcában, az ehingeni Locher-emlékmű vagy Thomas Bühler rajza a kivágott NDK-címerrel, előtérben a bürokrácia, a hadiipar és az egyház mohó, hemzsegő kígyóival - egy váratlan és termékeny újjászületés jelei voltak. A mű a német irodalom nagyjainak eszméleti ősgalériáiban alig-alig volt jelen, s a tizenhatodik század közepétől egészen a huszadik századig, mondhatni, hosszú Csipkerózsika-álomban szunnyadt. Báthori Csaba

Hoffmann negyvenévesen írt, 1815-16-ban megjelent művében hiánytalanul megvan minden, ami egy vérbeli rémregényhez kell, így gyilkosság késsel, gyilkosság méreggel, vérfertőzés, kísértet, hasonmás, önmagukból a legváratlanabb pillanatokban kiforduló szereplők, s mindenekelőtt egy masszív, több évszázadon át kifogástalanul működő családi átok. D. Magyari Imre

Mit kapunk, ha Aki Kaurismaki Gomolygó felhőzet című filmmunkáját úgy, ahogy van, beledobjuk egy fazékba, s felhelyezzük az üzemi hőmérsékleten duruzsoló sparherdra? Semmit, lassan forrni kezd (víz van benne). S ha a forrásban lévő felhőzetre ráborítunk tetszőleges című Eric Rohmer-filmeket? Semmi, egy ideig alábbhagy a forrás, aztán újrakezdi.

Az utóbbi időben többször is lenyilatkozta, hogy nem tartja magát karmesternek, ehhez képest Schiff András dirigensként szédítő koncertet adott a Budapesti Fesztiválzenekar élén. Már a műsorválasztás kimagaslóan átgondolt koncepciót mutatott: Schubert szinte gyerekként írt 2.

Schubert kisebb zongoradarabjaiból játszott, főként az utolsó két év, vagyis 1827-28 terméséből. Régebben, mondjuk húsz éve, senki nem merte volna egy műsorba foglalni ezeket az apró remekműveket, mert kicsinek hatalmasak, hatalmasnak meg aprócskák, technikailag nem túl nehezek, de azért egyáltalán nem könnyűek.

Walternek még a nyakkendője is szomorú, hát még ő maga. Az élet mindig máshol van, mint e tisztességben megkopott, gyászával élő tanárember: egyikük sem keresi a másik társaságát, tudomásul veszik a tisztes távolságot.

Tizenötödik évét írja a patinás müncheni Compost kiadó: a Michael Reinboth által vezetett cég múlt év végén jutott el a háromszázadik (!) megjelenéséhez, amit szokás szerint egy jó ízléssel összerakott válogatással ünnepelt. Megtalálunk itt mindent, amit szeretni lehet a bajor címke portfóliójában - akad finom, bossás dzsesszgroove, mint a régi szép időkben, retrodzsessz stichű popsanzon, vékony határvonalon egyensúlyozó vokális soul, modern fusion, lüktető broken beat - és emellett jó néhány szofisztikált négynegyedes tánczene, melyek alighanem a kompiláció legjobb darabjai.

A jó hír az, hogy túléltük a hatalmasra duzzadt agyak korát, és még mindig felszabadultan tudunk röhögni, ha valaki társaságban elfingja magát. Egymillió évvel ezelőtti, azaz 1986-os önmagunkra talán még a csuklás képességében hasonlítunk, máskülönben kórosan nagyra nőtt agyunktól nem szenvedünk többé, vízben élünk, szaglásban túltettünk a kutyákon, halfogásban leköröztünk néhány más fajt, és úgy általában elmondható, hogy a boldog, ámde rövid életű uszonyosok táborát erősítjük.

Durva fémállványzat - meg egy zongora - a helyszín, a fekete ruhás színészek ezen húzódzkodnak, lógnak, dörömbölnek, létrán másznak fel rá. Rögvest látszik: erős rendezői színházról van szó (Jászberényi Gáboréról).

Pár napja volt egy éve, hogy meghalt Orszáczky Miklós, a nagyon kevés magyar dzsessz- és rockzenész egyike, akik külföldön (esetében Ausztráliában) is el tudtak jutni az ismertségnek és népszerűségnek arra a fokára, ahol korábban Magyarországon álltak - legalábbis a Bercsényi-klub és a nyári Syrius-hajó korlátozott létszámú, de annál elkötelezettebb közönsége szemében. De "történelmi" a műfaj is, amelyet annak idején, a hetvenes évek elején a Syrius keményebben, rhytm & blues-osan, a korabeli soul lüktető, funky hangvételében, Orszáczkyék itt, ezen a koncerten visszafogottabban, dzsesszesebben, de feszültséggel telítve adtak elő, már rég önmagába zárult, nem fejlődik tovább.

Scott "Wino" Weinrichet a maga hús-vér valójában éppen tíz évvel ezelőtt láttam először a saját szememmel: a marylandi gitáros-énekes aktuális trióját, a Spirit Caravant vezényelte egy felső-ausztriai klub pöttöm színpadán, és láthatóan nem igazán zavarta, hogy aznap este mindössze úgy tizenöten váltottak jegyet a műsorára - nagy kedéllyel lebegtette a hosszú lélegzetű, önfeledt és ihletett szólókat, a végén még a ráadás sem maradt el. - greff -

Nehogy megrovást kapjunk, amiért az operát nem pódiumzenének, hanem összművészetnek, tehát színháznak tekintjük (noha az), kezdjük a Dán Királyi Opera 2006-os előadásán fölvett A nibelung gyűrűje (szerzett epitheton ornansa szerint A koppenhágai Ring) zenei minősítésével. A Michael Schsnwandt vezényelte zenekar architektonikusan és magabiztosan építkezik, valamivel kevesebb dinamikai árnyalattal és transzparenciával az optimálisnál. A kórus tömör és pontos. A szólisták közül a Siegmundot és mindkét Siegfriedet éneklő Stig Andersen a legismertebb és a legjobb (A walkűrben és Az istenek alkonyában tavaly a MűPa-Ring szólambirtokosa volt), nemesen tiszta vokalitása aranyat ér, és hogy mi mindent tud az éneklésen kívül, az most (nekünk utólag) derül ki. - káté -