Zene

Emlékeznek még Jack Arnold 1957-es Richard Matheson-adaptációjára, A hihetetlenül zsugorodó emberre? Amolyan sci-fi ikon a darab. Ha nem emlékeznek, az elég nagy baj, mert akkor megnézik a belőle készített remake-et jövőre vagy valamikor hamarosan Eddie Murphyvel, és annyi maguknak - de főként a mozinak. Ám ezen még ráérünk jajveszékelni, A hihetetlenül zsugorodó emberben az volt a nagy hecc, hogy a logikus(nak ható) fordulatain, műfaji izgalmain túl (ledöfi-e a kisember a talált gombostűvel a rusnya, szőrös ízeltlábút, vagy odavész), határozott kommersz szándékai dacára még szólt is valamiről. Jelesül a középosztálybeli férfiak nagyon is valós, alig is sci-fibe illő félelmeiről - értőn. Ez a maga idejében is dicséretére vált; ma meg mint Csomolungma mered.

Karcos jó híre megelőzte a 2006-os premier óta immár világhódításra indult musical hazai bemutatóját, s a jelek szerint méltán, hisz' a Pesten ugyancsak "off-Broadway", a nyitható tetőzetére Nyugati Teátrumként is váltig büszke néhai Szikra moziban elővezetett zenés darab valóban figyelemreméltónak bizonyult. Franz Wedekind közel százhúsz esztendős műve, amely máig őrzi botránkoztató időszerűségét, s úgy tetszik, népszerűbb, mint valaha, a musical-változatban is megmaradt nyugtalanító, a kegyetlenségig őszinte történetnek: a nemi ösztönök ifjonti zsendüléséről és zendüléséről, a fölnőtterőszakról, a hazugság és az álszemérem pusztító uralmáról. Mindehhez Steven Slater markáns és jelen idejű (Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd által az illemtelenségig szellemesen magyarított) dalszövegekkel, míg Duncan Sheik mindvégig roppant lendületes, noha csak két szám erejéig emlékezetes rockzenével járult hozzá. László Ferenc

Egyszerűbb lenne - és méltóbb is - pusztán színházi előadásnak tekinteni a Nemzeti Színházban két szereposztásban bemutatott János vitézt, de hát megint a bonyolultabb utat járjuk... Kacsóh Pongrác daljátékának e legújabb változata, úgy tűnik, feledteti sokakkal, hogy a mű sorsa többszörös adaptációk, átírások, kiegészítések, betoldások, húzások-vonások története, és nem is mindig csak az aktuális nemzeti öntudat kívánalmai szerint, hanem a színházba elvárt közönség kedvére (amikor például rendre a kor legnagyobb női sztárjának nadrágszerepe lett a Kukorica Jancsi). Csáki Judit

Vas István megírta a Miért vijjog a saskeselyűben, hogy milyen szép konstruktivista fellépőruhát tervezett Kassák Etinek, Simon Jolán táncművész lányának. Arra már nem emlékszem, szó van-e arról, hogy ki volt az, aki meg is varrta a ruhát. A kérdés azért lényeges, mert valahol itt állapítható meg az a keskeny határ, amely a képző- és iparművészet között húzódik, és amelyet az 1960-as, '70-es évek neoavantgárdjáig őrzött a gyakorlati konvenció. Ennek a konvenciónak megfelelően az autonóm művészet kisajátította magának az invenciót, a tervezést, az ötletet, és az alsóbbrendű iparművészetnek meghagyta a fáradságos gyakorlati kivitelezést, a funkcionalizmust és a technikát. Ez a hierarchikus viszony, amely a XX. század elejének semleges ipari tárgykultúrájával szemben kapott új erőre, nemcsak a művészetet osztotta meg, hanem a nemek közötti viszonyban is kifejeződött: a tervező mindig férfi, a kivitelező mindig nő. Ferenczy Noémi csak azért nem ideális kivétel, mert szerencséjére leszbikusnak bizonyult. Kürti Emese

Mi a baj az irodalomkritikával? Egyáltalán, baj van? "Válság nincs, forradalom nincs, nem kell az ajtót sem berúgni, sem szélesebbre tárni - ehelyett inkább vegyük fel a 'kis kritikavita' során eddig elejtett fonalat, és folytassuk a beszélgetést. Mert különben megint tíz évet várhatunk arra, hogy történjen valami érdekes." Így inkább befejezni szoktak szövegeket (Bárány Tibor sem tesz másképp), nem elkezdeni, de úgy gondolom: ez a belátás lehet az alapja a témáról való értelmes beszédnek. Különben kapkodás lesz belőle, meg stressz, meg nagyotmondás. Urfi Péter

Balázs Attila a legjobb tollú írók közé tartozik; cifrázásban verhetetlen. Ez a "szövegduzzasztás" (ahogy ő maga mondja), a mondatok álbarokkos habverése, a mellékmondatfüzérek szalagos-tekervényes lebegtetése, a jelzőhalmozás nem pusztán stilisztikai külsőség és nem csak retorikai játék, hanem virtus, ami megmozgatja, megemeli, a csúnya földtől eloldozza a tényeket és az eseményeket; a gravitáció ellen hat, a súlyosság ellenében. A hosszú mondatláncokkal is elbíró könnyedség szellemi eredetű, és arra hivatott, hogy az írásban munkáló kedély felülmúlja, felülírja azt a nehézkedési erőt, mely elöregedett világunkat és életünket a porba-sárba húzza. Balázs Attila szellemessége szellemiség, kedves humora és pikáns iróniája pedig egyfajta lelki diadal a primitivizmus és vulgarizmus fölött. Radics Viktória

Alakulnak a szerepek az oviban. A hátulgombolós közlekedés szabályait láthatjuk kirajzolódni a nemzet nagy színészei, a kamerabiztos Peti, Miki, Anna, Dóri, Marcell és a többiek előadásában.

A hazájában rendkívül népszerű amerikai szerző új sorozattal lep meg. Mármint minket, hiszen Amerikában 2008 végén már a regényfolyam ötödik könyve jelent meg; ami ott a Presidential Agent, az itt Az elnök embere. Griffin olvasói valószínűleg hiányolnák, ha a katonaszereplők nem "ropogósra keményített" egyenruhában tűnnének fel.

című darabját viszonylag ritkán veszik elő, és ennek alighanem csak egyik oka, hogy túlságosan is nyitottan mutatja, miről szól. Hát tényleg arról, hogy ez a kétségkívül tehetséges építőmester, Solness nem tűr meg vetélytársat maga körül; sem embert, sem az időt.

A két művész három közös zeneakadémiai hangversenyét tartalmazó kiadvány a 2008-as Perényi-esztendő méltó betetőzésének tekinthető. A világraszóló, immár 61 éves csellista előtt tavaly születésnapi koncerttel, portréfilmmel, rádiófelvételeinek revelatív erejű újrasugárzásával hódolt a magyar zenei élet, s ebből a tisztelgéssorozatból emelkedett ki az a három koncert, mellyel maga a régi barátjával összeszövetkező ünnepelt ajándékozta meg a közönséget.

Már Mel Ferrer 1966-os fellépését is nehezen heverte ki a világ. Különben is, miért legyen nekünk jobb, mint apáinknak. Nagy művészekről szóló mozik felvetik a kérdést: vajon a kreatív hős vagy inkább a film elhivatott alkotóinak művészete kerül-e előtérbe.

Ernest Stickley a becsületes neve (de mindenki Sticknek becézi), persze ő maga nem becsületes, noha annak látszik, sőt miután letöltötte hétéves büntetését, minden erejével azon van, hogy ne csak úgy tűnjék, de valóban az is legyen. Ám ez nem sikerül.

Amikor Marc Collin és Olivier Libaux 2004-ben létrehozta Nouvelle Vague-nak nevezett zenei projektjét, úgy tűnt, hogy egyszeri attrakcióról van szó. Fogtak egy jókora csokorral a két francia ifjúkori punk, posztpunk, new wave, goth és elektro/szintipop kedvenceiből, és átfazonírozták őket szomorkásabb/vidámabb, női vokálos bossa/dzsessz-poppá.

Az angol cím (Ham on Rye - egy primitív szendvics neve) elárulja, hogy Bukowski Salinger orrára akart fricskát nyomni: a magyarul A kezdő címen megjelent regénye hardcore Zabhegyező. Hőse egy fiatalember, természetesen Charles Bukowski állandó alteregója, Henry Chianski, de - noha ez a mű is hősének férfivá érését, magára találását hivatott bemutatni, és az első mondatok közt sem nehéz összefüggést találni - Bukowski könyvéből hiányzik Salinger okoskodása és hitbuzgalma is.