Hoffmann negyvenévesen írt, 1815-16-ban megjelent művében hiánytalanul megvan minden, ami egy vérbeli rémregényhez kell, így gyilkosság késsel, gyilkosság méreggel, vérfertőzés, kísértet, hasonmás, önmagukból a legváratlanabb pillanatokban kiforduló szereplők, s mindenekelőtt egy masszív, több évszázadon át kifogástalanul működő családi átok. A rémregény, a gothic novel még a 18. század második felében jött divatba, legelőször Angliában: az első angol horror Horace Walpole-tól Az otrantói kastély 1765-ben, de ebbe a sorba tartozik Shelley feleségének, Mary Shelleynek Frankensteinje is, sőt Schiller is belefogott egybe. Matthew Gregory Lewistől A szerzetest Hoffmann a Bájital egyik hősének, a bájos Aurelie-nek kezébe is adja, ki kellően - hogy a recepcióesztétikai szempontra is ügyeljünk - el is iszonyodik tőle. Mindezzel együtt Az ördög bájitala nem pusztán rémtörténet, bár minden további nélkül olvasható csupán annak is, a folyamatos borzongást annak akkurátus kiderítésével ellensúlyozva, hogy ki kinek a kicsodája - ez elsőre biztos nem fog menni, Szerb Antal teljes joggal beszél ennek kapcsán áttekinthetetlenségéről (jelen kiadás egy családfát is közöl előzékenyen). Mindenesetre, aki borzongani vágyik, maradéktalanul borzonghat, nyilván ez a mai népszerűség magyarázata. S Hoffmann minőségi borzongást biztosít, lévén hasonlíthatatlanul jobb író, mint a horrorok és thrillerek mai iparosai. Rüdiger Safranski a romantikáról írt könyvében egyenesen példátlannak nevezi, ahogy Hoffmann felhasználta a "Schauerroman" kellékeit. A személyiséghasadást, mondja, ilyen beleérzéssel még nem ábrázolták - Hoffmann maga is félt a megőrüléstől.
A kivételes írói kvalitásokat bizonyítja a tökéletesen felépített, tökéletesen záródó szerkezet is, ami ráadásul nincs minden misztikus jelentés nélkül sem, mint ezt a Horváth Géza írta utószóból megtudhatjuk. (A szegedi egyetem docense a Hoffmann-sorozat szerkesztője, s részben fordítója is. Az ördög bájitala most az ő új átültetésében jelent meg - egyszer még át lehetett volna fésülni a magyar változatot.) A legelső és a legutolsó szakasz színhelye ugyanaz, a b.-i kapucinus kolostor. Ennek élete nyűgözi le kamaszkorában a mű főszereplőjét, Franzot, azaz Medardust, aki be is lép a rendbe, innen indul el a nagyvilágba, ahol bűnt bűnre halmoz, s ide tér majd vissza vezekelni és meghalni. A szöveg tulajdonképp az ő egyes szám első személyű visszaemlékezése, aminek megírását Leonardus perjel penitenciaként rója ki rá. Hoffmann a feljegyzések közreadójaként szerepeltette magát a borítón, igaz, hozzátette szolid önreklámként, hogy a közreadó a Fantáziadarabok Callot modorában szerzője - ez volt első, 1814-15-ben megjelent könyve, ami valamelyest ismertté tette nevét; ezzel együtt az új műre nehezen talált kiadót. Medardus szövegébe aztán más szövegek illeszkednek, levelek, egy festő feljegyzései, Spiridon atya utószava; a szövegszerűség, a szöveggel való játék igazán nem posztmodern ármány.
Medardust tehát a magányos kolostori élet igézi, a "mindenütt jelenvaló, meghitt nyugalom". De igézi más is. Mikor, beöltözése előtt, a perjel megkérdi, ártatlan-e még, felidéződik előtte egy lány, akinek egyszer meglátta a mellét, mely látványtól a vér forrni kezdett ereiben. S még egy cseppet sem ivott az ördög bájitalából! Az elixírrel - ami egyesek szerint nem más, mint kiváló siracusai vörösbor - csak akkor találkozik, amikor rábízzák a relikviakamra felügyeletét: az üveget több másikkal még a Sátán adta Szent Antalnak, akit, mikor csupán csak beleszagolt az egyikbe, mindenféle ocsmány, pokolbéli képek lengtek körül.
Medardus meg is kóstolja a bájitalt, amúgy is frusztrált kissé: kiváló szónokká válván elbízta magát, ezért a többiek elfordultak tőle. Egy hajnalban aztán szerelmet vall neki egy ismeretlen asszony, s ő többé nem menekülhet a "kéjes gyötrelmektől". Meg akarja keresni a titokzatos nőt, szerencséjére és vesztére a perjel Rómába küldi, kiléphet a kapun. Útközben aztán a szakadékba lök egy ismeretlent (kiről kiderül, hogy a féltestvére - nem hal meg, ő lesz majd a hasonmása, Doppelgängere), megöli szeretőjét (ki szintén a féltestvére) és így tovább, míg végre sokadik féltestvére és rémtette után magába száll. Mi lakik bennünk, milyenek is vagyunk valójában, mit tesz velünk a szexuális vágy, hogyan ébred az agresszió - e kérdések, az identitásnak, mi több, az én széthullásának kérdései körül is forog a regény. Medardus egy emblematikus mondata: "Az vagyok, akinek látszom, és nem annak látszom, aki vagyok; meghasonlott énem magam számára is megmagyarázhatatlan talány!" Medardus vezeklésével látszólag helyreáll a (keresztény) világrend - de gyilkossá vált hasonmásának sikerül megszöknie! Az őrültség ott van a világban.
Az utószó szerint a német romantika a lélek sötét erőit fedezte fel, amiket az irodalom nemigen bolygatott addig. Ez így, a görögök vagy Shakespeare drámáira gondolva, kicsit pontatlannak tűnik, mondjuk inkább így: a romantikát újra ez érdekelte, ez is: a sarkunkban loholó Gonosz. Amiről ma, a 19. és 20. század irodalma, Freud, Jung, s még inkább két világháború után túlságosan is sokat tudunk. Hoffmann izgalmas rémregényén, bár nem kis élvezettel olvastam, igazából kívül maradtam. Hogy is mondjam? Túl rémes(en jó).
Viszont, egyáltalán nem mellékesen, nagy kedvet csinált egy üveg siracusai vörösborhoz.
Fordította Horváth Géza. Cartaphilus Kiadó, 2008, 400 oldal, 3500 Ft
