A soha vissza nem térő - ez a címe Pintér Béla és társulata legújabb produkciójának - arra vonatkozik, hogy a darabban szó van egy nagy lehetőségről, amit meg kell ragadni, mert nem tér vissza soha. Semmi lacafaca, semmi finesz - mehetünk tovább.
Pintér Béla és társulatának ez a bemutatója is ötpercnyi tetszőleges kivágatból fölismerhető - mármint azoknak, akik látták a többit is, és a Szkénében helyet foglaló közönség túlnyomó része ilyen. A soha vissza nem térő tüchtigen - avagy a társulat tízéves fennállásához stílusosan: leltárszerűen - felvonultatja repertoárja megkülönböztető jegyeit, az énekbeszédtől a melodramatikus komédiázáson át a didaktikus mondandóig és koreografikus képekig. Pintér Béláékat könnyű érteni; egyszerűek, hogy könynyű legyen érteni őket.
Egy lecsúszóban lévő kis magyar cég kapja a "soha vissza nem térő" ajánlatot: Fatalisztánban (a beszédes név is szándékoltan egyszerű, nem akasztja meg a befogadást egyetlen pillanatra sem) egymilliárdos haszonnal kecsegtető munkát. Négyen vannak - hárman mehetnek; nem kérdés, hogy a számos szállal egymáshoz béklyózott kis közösség hamarosan megroppan. Az ajánlattevők azért "karvalyzsidók", hogy rögtön értsük, mire, illetve kire van gondolva itt - és persze nem a zsidókra, dehogy!; tudjuk, kik ők, még ha Versace-öltöny helyett amerikais-indiános a Benedek Mari tervezte jelmezük, akkor is.
Hogy aztán az itthon hagyott negyedik - a főnök asszony férjébe szerelmes, amúgy a munkához nem értő asszonyka - kiközösítését miért kell egy álkörmönfont megcsalásszcénába bújtatni, erre a választ nem a darabíró Pintér Béla, hanem a rendező Pintér Béla adja: bohózati kefélés és csillámpor-kilövellés okozta színházi látványosság céljából. Mire elül a nézőtéri röhögés, már be is jön a színre a Leninbe bújtatott apuka, hogy bejelentse: kislánya, az itthon hagyott negyedik öngyilkos lett. Pintér nagy mestere a főbekólintgatásnak, kerül, amibe kerül. Itt például annyiba, hogy visszafelé átszíneződik a bohózati betét, vagy előrefelé a főbekólintás. Itt van megígérve a rossz vég: innen ugyanis nem lehet egymilliárdot keresni, sem forintban, sem másban.
A kis hármas elmegy Fatalisztánba - úsznak a poénok a levegőben, a legtöbbet sikerül belepkehálózni az előadásba -, és egyre sorjáznak a fordulatok. Az, ugyebár, Pintér Bélánál igazán nem számít túlbonyolítottnak, hogy a cégvezető asszony egyrészt feleség (a férjébe volt szerelmes az öngyilkos lány, ugye), másrészt a másik pasas szeretője, aki amúgy igazán besegített volna a másik nő szétkefélésébe, ha potenciája nem hagyta volna cserben éppen. Az ilyen keresztbe-kasul függéseknek amúgy nincs nagy szerepük; nem teremtenek figurákat, nem mozgatnak dramaturgiát, akár ellent is mondhatnak egymásnak, mert pillanatnyi jelek, jelzések csupán.
Jel-, pontosabban jelzésszerű a két "karvalyzsidó" is: a globalizáció most már aztán igazán felfalja "Magyarisztánt", ez tuti. Persze Pintér közönsége percig sem hiszi, hogy az író-rendező az ettől való személyes félelmét vitte volna színre - nem is. Egyfajta közvélekedést látunk, a maga demagóg csontvázára csupaszítva; kódolatlan üzeneteket, hogy könnyen és főleg gyorsan értsük, mert ha nem vagyunk elég gyorsak, átszáll a fejünk fölött a megannyi fordulat.
Ezért van hát, hogy a mélység - a tartalmi mélység - még szándékban sincs jelen az előadásban: lapos felszín, ez akar lenni, és ez is. Összehordva sok minden, amibe nap mint nap belebotlunk az utcán vagy a tévében, aktualitások és időtlenségek, a múlt üzenetei és a jelen ikonikus témái. Ügyes kézzel összerázva - tán az igen szellemes kétdimenziós koktélpohárban -, hogy észre se vegyük a tővel-heggyelt. Afféle színházi szappanopera egyik epizódja ez; tíz évvel ezelőtt az újdonság erejével is ható Kórház-Bakony nagyszerű első epizód volt, aztán ugyancsak emlékezetes lett a Parasztopera, a többiben is volt sok jó részlet és jelzés, és ebben is van egy-kettő. Összefűzi őket a drabális színház.
Pintér Béla előadásaiból - egyszer majd, a jövőben - le lehet írni, mi volt a levegőben és a társadalmunkban akkortájt, amikor készültek, ebben az utolsó évtizedben. Színházi szoció - egy kis közösség könnyen érthető zárványnyelvén. Ennek a színházi nyelvnek a zene a leginkább meghatározó eleme, a mozgás a második leginkább meghatározó.
Egy lehetőség ebben a mostani előadásban el lett puskázva: a mozgalmi dalok dallamára írott csasztuskák a kezdeti sűrűség után elvékonyodnak, majd eltűnnek, és nem viszik el a darabot a végéig. Pedig a színészek bírták volna svunggal, ahogy jelnél-jelzésnél erősebb, komplexebb figurával is; Szamosi Zsófia alakítása még e vázlatos figurában is lehengerlő, Friedenthál Zoltán, Thuróczy Szabolcs, Roszik Hella és Quitt László teszi a dolgát rendesen, Pintér Béla pedig ismét megmutatja, hogy meggyőző jelenség és játékmester a színpadon is. Igazán bámulni kellett a zongoránál a zenéért felelős Kéménczy Antalt - és hát volt idő rá bőven, noha a produkció most sem nyúlt túl a társulat szokásos előadásain a maga másfél órájával.
Szkéné Színház, február 4.
