Pár napja volt egy éve, hogy meghalt Orszáczky Miklós, a nagyon kevés magyar dzsessz- és rockzenész egyike, akik külföldön (esetében Ausztráliában) is el tudtak jutni az ismertségnek és népszerûségnek arra a fokára, ahol korábban Magyarországon álltak - legalábbis a Bercsényi-klub és a nyári Syrius-hajó korlátozott létszámú, de annál elkötelezettebb közönsége szemében. De "történelmi" a mûfaj is, amelyet annak idején, a hetvenes évek elején a Syrius keményebben, rhytm & blues-osan, a korabeli soul lüktetõ, funky hangvételében, Orszáczkyék itt, ezen a koncerten visszafogottabban, dzsesszesebben, de feszültséggel telítve adtak elõ, már rég önmagába zárult, nem fejlõdik tovább. Legfeljebb csiszolódik, minimalizálódik, ahogy ez Orszáczky éneklése és piccologitár- (a basszusgitár egy oktávval magasabbra hangolt változata) játéka is példázza. De a halála elõtt fél évvel készült felvételen is visszaköszönnek kellemesen dörzsölõs hangjának zappás színei, zenekarát pedig megerõsítette egy fiatal basszusgitárossal, aki alkalmanként változó utolsó ausztráliai zenekarának alaptriójához tartozott a dobossal együtt. A koncerten szaxofon, pozan és a sokunk szívének kedves Hammond-orgona párnázta ki a hátteret, amely elõtt "Jackie bácsi" - ahogy bemutatta magát - rokonszenves és nagyszerû, szemnek-fülnek egyaránt kedves munka- és élettársa, Tina Harrod énekelte többnyire a vezérszólamot. Emelkedett pillanatok, némi nosztalgia, szelíd szépség - plusz interjúk vele és róla.
A38 Kulturális Kht., 2009
*****
