De aztán elfogynak a jó ötletek. Ugyan mindvégig vissza-visszatér a szöveges jelenetek közt a másfajta nyelv, de elvész az eredetiség. Csak földöntúli hangok, sikolyok, hörgések, kicsavarodott mozdulatok vannak - de minthogy ezt a nyelvet beszéli még vagy tíz másik társulat (néhányan jobban is), a táncosok meg, amennyire lehet, már pontosan feltérképezték az eszköztár minden apró részletét, épp az ügymenet földöntúlisága vész el. Nincs semmi hatása, a színpadon csak kiabáló nõket, makogó férfiakat látunk. Pedig érezzük, hogy éppen az atmoszférától kéne borzongani, pont attól, ami nem jön létre - közhelyes inkább, mint egyedi a sejtelmes világítás és a csontzene is.
A szöveg (mikor prózába vált a szín) szép - persze, ha egyszer Moliére az alapja -, még ha amirõl szól, rég nem is revelatív már; elmerengeni azért jól lehet rajta. A színészeket kellemes nézni, Don Juan és segítõje, Tompa Ádám és Horváth Kristóf prózai játékában nehéz lenne hibát találni, s a többiek is jók. Csak ha már rendezõi színház, akkor karakteresebb, egyedibb látásmódra volna szükség.
Merlin Színház, február 4.
***
