Nehogy megrovást kapjunk, amiért az operát nem pódiumzenének, hanem összművészetnek, tehát színháznak tekintjük (noha az), kezdjük a Dán Királyi Opera 2006-os előadásán fölvett A nibelung gyűrűje (szerzett epitheton ornansa szerint A koppenhágai Ring) zenei minősítésével. A Michael Schsnwandt vezényelte zenekar architektonikusan és magabiztosan építkezik, valamivel kevesebb dinamikai árnyalattal és transzparenciával az optimálisnál. A kórus tömör és pontos. A szólisták közül a Siegmundot és mindkét Siegfriedet éneklő Stig Andersen a legismertebb és a legjobb (A walkűrben és Az istenek alkonyában tavaly a MűPa-Ring szólambirtokosa volt), nemesen tiszta vokalitása aranyat ér, és hogy mi mindent tud az éneklésen kívül, az most (nekünk utólag) derül ki. Iréne Theorin mint Brünnhilde szép tónusú, kiegyenlített, minden fekvésben teherbíró és átütő hang. Pompás a két "könnyű" karaktertenor, Michael Kristensen (Loge) és Bengt-Ola Morgny (Mime). Wotanból kettő van, A Rajna kincsében Johan Reuter, A walkűrtől kezdve James Johnson, mindketten átlagos volumennel és hangszínnel is meggyőzőek. Impozáns Sten Byriel Alberichjének hangminősége és kifejező ereje. Mindannyiukat (és a többieket) érdemes lenne szakfolyóiratban mérlegre tenni, beleértve a rajnai sellők és a nornák összehangolt trióit, a walkűrök szólistaként és együttesként is kiváló teljesítményét - mindez az elsősorban saját erőkből álló ensemble magas színvonalú és irigylésre méltó operai kultúráját dicséri. Az egyetlen gyönge pont Peter Klaveness, akit a kis ambitusú, a magas és a mély regiszterben egyaránt elfakuló hang nem jogosít föl Hagen szerepére.
A rendező, Kasper Bech Holten a XX. századon kalauzol végig, melynek egy-egy állomása a négy este. A Rajna kincse a húszas-harmincas években játszódik, olyan, mint egy expresszionista Murnau-film, baljós árnyékokkal és ideológiákkal, Loge akár egy züllött zugügyvéd, csapzott és cinikus, cigaretta lóg a szájában, de sosem találja az öngyújtóját - a tűzisten folyton tüzet kér. A Rajna üres medence, üveg mögötti akváriumban meztelen fiú - itt címszereplő! - úszkál, amíg Alberich bele nem mártja a kését, és ki nem vágja a szívét. A kikötözött Alberichnek a bevarrt félszemű Wotan a fél karját vágja le, hogy lehúzza a fatális gyűrűt, amely könyékig kígyózó arany karperec. A walkűrben (50-es évek) Sieglinde a cserépkályhában őrzi a családi fotókat, ő rántja ki testvérszerelmese helyett a fából a Nothungot, és éber tanúja annak, hogy Siegmund lemond a kedvéért a Walhalláról. A walkűrök fekete szárnyú halálangyalok, Wotan letépi Brünnhilde szárnyát, és az így halandóvá lett leány elalvás előtt postagalambot röptet, amely majd Siegfriedet elvezeti hozzá. Siegfried a farmeres '68-as nemzedék, szűk neki a lakás, a padláson lázad a bezártság ellen, a pincében kovácsol kardot, míg Mime a konyhában kotyvaszt, és fogadja a turista Vándort (Wotant), aki süteményt hoz unokájának. Az óriás Fafner háborús bunkerlaborban lakik, kihangosítón beszél. A hibernálásból ébresztett Brünnhilde és a tinédzser Siegfried nászának színhelyét, a kupolás alkalmi ravatalozót a következő operára lakályos villává rendezik be. Az istenek alkonyában (90-es évek), miután a nornák mint nézőtéren ülő Wagner-fanek átismételték az előzményeket, a pszichopata Hagen, a Gibichung-klán terrorista feje kivégzéseket tart a kettős esküvő előtt (később apját, Alberichet is elteszi láb alól). Siegfried mobilon mond pohárköszöntőt Brünnhildének, de benarkózzák, és a sorsa beteljesedik. Holttestét Brünnhilde Wotan dolgozószobájába viteti, itt ér véget a keretjáték - ami eddig lezajlott, az ő oknyomozó múltfeltárása volt. A négy este úgy kezdődött, hogy a visszatekintő Brünnhilde áttanulmányozza a dokumentációt: albumokat, lapkivágásokat, fotókat, Alberich formalinban tartósított jobbkezét. Az istenek alkonya gyászindulója alatt jut el odáig, hogy véget kell vetni a családi vircsaftnak, fölgyújtja a Walhallát az isteni pereputtyal, de önmagát kimenekíti, és megszüli Siegfriedtől fogant gyermekét. Az utolsó jelenetben a kapálózó csecsemővel a karján áll a napfelkeltében. A macsó társadalomnak leáldozott, Brünnhilde megszabadult saját árulásától, apja és férje nyűgétől - az új évezredben új élet kezdődhet.
Tizedét sem meséltem el a Nibelung-mese hétköznapokra profanizált részleteinek. A világ színpadain leigazítják a kiürült mítoszokat, gunyoros, politikus, családi szappanoperákat csinálnak belőlük. Tavaly Bayreuthban a Parsifalt nyomták át száz év német történelmén és ideológiatörténetén. Szóljon, akinek hiányzik a transzcendencia vagy a heroikus dimenzió, esetleg rendelje meg egy másik előadásban. Holten rendezése vitatható, mint minden formátum - csak a hülyeség vitathatatlan -, de anakronizmusaiban következetes. Többnyire. Mert mi van, ha valaki megkérdezi, hogy a múltat önmagán kívül mindenestül eltörlő feminista hősnő milyen alapon jogosult a túlélésre? Ez az egyetlen dolog, amiben Holten túlmegy Wagneren. De ezt jókora gondolati energiával teszi, intenzív személyiségű - még ha életkorra-küllemre nem is mindig adekvát - szereplőkkel. Elsőrendű akusztikai színvonal és kiváló adásrendezői-operatőri munka adjusztálja a kiadványt - a sűrűbe hatoló, mozgékony kamera mintha nem élő adást, hanem tévéjátékot plánozna. Itthon hajlamosak vagyunk magunkat tudni a legjobbnak. "Több dolgok vannak földön s egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes." Mondta egy dán.
7 DVD, DECCA/Universal, 2008
