Zene

Pierre-Laurent Aimard elsősorban a kortárs nagyok, Boulez, Carter, Kurtág, Ligeti zongoristájaként elismert Ám újabban a klasszikus repertoár is foglalkoztatja, felvette Beethoven összes zongoraversenyét, és új koncertlemezén Schumann ifjúkori két remekét játssza: Szimfonikus etűdök, Karnevál Persze most sem tagadja meg avantgárd indíttatását, a romantikus szenvedélytengerből, kedélyhullámzásból, hangszínorgiából nem sok marad Egyetérthetünk némi purizmussal, de a nyereség oldalon kevés mutatkozik Kétségtelen, hogy Aimard játékában felhangzik sok, eddig kissé rejtett polifon elem; a legszebb példája ennek a Szimfonikus etűdök 17 trackje, ahol egészen ligetisen szálazza szét a szólamokat, eljutva a poliritmika határáig És az is kortárs vonás, hogy pl eljátssza a Schumann által csak a szemnek, a művelt kottaolvasónak írt, azaz nem előadásra szánt, általa "szfinxek"-nek nevezett, az a, asz, esz, c, h hangra alapuló zenei rejtvényeket a Karneválból (Ez koncerten belefér, ám otthon hallgatva kissé értelmetlennek tűnik) Mindezt a valóságos vagy vélt modernséget olykor erőszakoltan éri el Aimard Játéka szerfölött önkényes, tempóváltásai és -választásai olykor meghökkentőek (a Karnevál "Promenade" részét még sosem hallottam ilyen gyorsan, holott az előírás comodo), gondolkodás nélkül játszik accelerandót, ha a kottában ritartando áll (és viszont), a Karnevál elején a bal kéz akkordjait fesztelenül arpeggio veszi - miért mindez? Valamiféle koncepció jegyében, mely Schumannt a modernség amolyan előfutáraként érzékeli Mégis több játékosságot, ha lehetne! - csont - Warner Classics, összidő: 6527 **** Kispálya Az apa alsógatya nélkül vasal, közben fenyegeti a fiát, hogy katonai iskolába küldi Alkalmasint semmi szükség intézményes regulákra, a kis Tommi (Alessandro Morace) elég kemény kiképzést kap otthona falai közt is Kim Rossi Stuart (úgy is mint apa, úgy is mint rendező) a ridegtartásban látja szerepe lényegét A lányával elnéző, ám fiától túl sokat váró férfi távolról sem az a konfliktuskerülő alkat, Tommit is az agresszív magatartásra próbálja kondicionálni Magával cipeli főnöke irodájába, tanulja meg a büdös kölök, hogyan kell kitaposni az elvégzett munkáért járó bért Nemtelen versenyeket provokál közte és nővére között, amelyekből csak a kisfiú jöhet ki rosszul A kulcsos gyerekek egyik nap iskola után hazaérve zilált anyjukat pillantják meg a lépcsőházban (Barbara Bobulova egyszerűen elragadó) Szétsírt sminkben, kezét tördelve próbálja visszanyerni gyermekei bizalmát és szeretetét Igyekezetét az apa hazaérkezése töri darabokra: a férfi gyermekei szeme láttára a hajánál fogva cibálja ki az előszobába Az önmagát porig alázó nő térden könyörög megbocsátásért Másnap hajnalban bíróság várja a gyerekeket a konyhában: az anya sorsa fölött ítélkező családi testületből Tommi sem maradhat ki A gyerek megfigyelő magatartása kiválóan alkalmas arra, hogy az ő szemüvegén keresztül mélyebben megismerhessük a lelki terror és a fizikai erőszak családon belüli működését Borzasztó, mondhatom De nincs min csodálkozni, végre is nem vattacukros hollywoodi mesére, hanem kőkemény lélektani drámára váltottunk jegyet Bánky Bea A Best Hollywood bemutatója *** A rendszámtábla története Akit a rendszer- és rendszámváltás előtt (1990) kicsit is orrba nyomott a benzingőz, és örömet okozott neki az autók tanulmányozása, az minden bizonnyal értékelni tudja a kecskeméti testvérek - Kenyeres Péter és Tamás - hobbiját, amelynek eredményeként másfél évtized alatt közel 10 ezer darab rendszámtáblát halmoztak fel otthonukban Aki arra is kíváncsi, hogy egy ekkora gyűjteménnyel miként lehet együtt élni, az a Közlekedési Múzeum kiállításán néhány fotó révén választ kap erre Azaz, bár tiszteljük a gyűjtői elhivatottságot és a múzeum kiállításszervezői szándékát, mondjuk ki: nagyjából erre az egyetlen kérdésünkre kaphatunk választ A rendszámtábla történetére viszont nem Az ugyanis nem történeti tárlat, ha felszögeznek a falra egy csomó színes, olykor érdekes alakú rendszámot Ráadásul úgy, hogy csak a származási helyüket jelölik, de mondjuk a használatuk évszámát nem Így ugyanis könnyen elcsodálkozik az ember például a Nagy-Britanniából származó kis, fekete, ívelt táblán - hiszen emlékeink nem erre utalnak -, vagy a zöld-fehér osztrák rendszámon, ami nemcsak a sógorok rendszámreformja előttről való, de még akkoriban sem volt általános Persze érdekes Losonczi Pál A 00-01-es táblácskája, de csak mert odaírták, hogy az ő kocsiján volt És tényleg jó együtt látni - kvázi tárgyi emlékekként - a magyar rendszámokat a kezdetektől napjainkig, de egy történelmi tárlaton ez kevés Mert mondjuk mi a helyzet a nyolcvanas évek elején végrehajtott apró reformmal, amikor a kisbuszoktól elvették a G-s rendszámot, hogy aztán a személyautókon köszönjön vissza? Szóval, ezt a kiállítást minden autómániásnak látnia kell, de a csalódások elkerülése végett: ez csak szemezgetés egy fantasztikus méretű gyűjteményből - bajnai - Közlekedési Múzeum, 2007 január 31-ig *** Eragon Kivesztek a sárkányos filmek, épp itt az ideje a kissé mostoha sorsú kreatúrák újbóli légtérbe idézésének Bár kétségkívül van egy rossz szokásuk: rögtön minimum trilógiástul zúdulnak ránk a mitológiai amalgámok, elég csak A gyűrűk ura (szent és sérthetetlen) gerjesztette, lassan szépirodalomnak kikiáltott olyan regényfolyamokra bökni, mint a Harry Potter-brancs vagy a Narnia Krónikái (az oroszlán megkönnyezése) franchise A kapcsolódó és ütemezett játékbolti terítés ilyenkor nagycsaládos szülők tömegeit sodorja az anyagi bizonytalanság és az idegösszeomlás közelébe De ki tudhatná jobban egy tinédzsernél, hogy mit akar a többi gyerek! Ezt a sztorit nem akárki írta, állítólag még tizennyolc sem volt, mikor csak úgy kiszopta a kisujjából Jelenleg deresedő huszonvalahányasként még mindig élete főművén dolgozik Egy fiatalember ismereteivel megegyező félkegyelmű uruk-hai zombik, hitehagyott ex-sárkányölő, teleportálgató mutáns, vágyálmai érinthetetlen hercegnője és a - százezernyi jelentkezőből - kiválasztott alteregója népesíti be az ismerősnek tűnő fantáziavidéket Nagy részét idehaza forgatták, ez szerencsénkre nem feltűnő, mint ahogy a rettegett hadúrként próbálkozó John Malkovich jelenléte sem több a jófajta prostituált epizódszerepénél Ott van még Jeremy Irons - jó hírű elődjéhez, Obi-Wan Kenobihoz hasonlóan teszi, amit tennie kell; bábáskodik és okít halálig S ha már a talentumnál vagyunk, a prímet egy dögös sárkánycsaj viszi Balázs Áron Forgalmazza az InterCom *** Mozart: Don Giovanni A mezei, másképpen közönséges kritikusnak is lehetnek a messzi távolból csodált, kitüntetett személyes kedvencei Például Ferruccio Furlanetto, a nagyszerű olasz basszista, aki igazán ritka vendég nálunk, ám a múlt hétfőn Budapesten lépett fel Méghozzá Leporellóként, mely szerepnek az utolsó negyedszázadban alighanem ő volt a legeslegigazibb hitbizományosa, s nagybirtokosa Ilyesformán, a recenzensi elfogultságot beismerve, s az énekesi jelenlét tüneményszerűségét kidomborítva, talán megbocsátja nekem a tisztelt olvasó, ha a Solti György emlékére rendezett, s egy-két paraszthajszál híján majd' elsőrangú (lásd alant a csillagokat!) koncertszerű Don Giovanni-előadás szereplőgárdájából most csakis az itáliai klasszisbuffóval foglalkozom Furlanettónak ma már talán nem oly fiatalos csengésű a hangja, mint az 1980-as évek elején Salzburgban rögzített Karajan-féle előadás felvételén, ám azért a padrone árnyékában zsörtölődő, s az amorális amorózó sikereit dühödt tisztelettel elirigylő Leporello figuráját mostanság is változhatatlan perfekcióval, a szikár komikusok eleganciájával adja a közönség elé Egy-egy panaszos vagy éppen felháborodott bődülése még ezen az engedményeket nem ismerően koncertszerű, az énekeseket szigorúan a zenekar mögé parancsoló előadáson sem tévesztette el a hatást, s a snájdigul jól vasalt operista helyett rögvest a démonikus úri betyár bűnsegédjét láttuk a dobogón Pedig az olasz mesterdalnok, aki egyébiránt az úgynevezett eszköztelen színészek zárt kasztjába sorolható (Don Giovanni szerepében éppúgy, mint vérfagylaló II Fülöpként vagy gutaütésesen fel-felfortyanó Don Pasqualeként), mást se tett, csak énekelt Fegyelmezetten, kollegiálisan, rangrejtve László Ferenc Művészetek Palotája, december 11 **** Titi Robin Trio, Ando Drom Lassan megszokja az ember, hogy a Művészetek Palotája termeiben izgés-mozgásra serkentő koncerteket adnak, a fölserkentség viszont kiéletlen marad A fellépők átütő erejének is próbája ez: magukhoz tudják-e rántani a publikum lelkét a széksorok fegyelméből Thierry "Titi" Robin triója a ráadásdarab eljátszásához azt a feltételt támasztotta, hogy a közönség perdüljön táncra, amiből aztán leginkább a széksorok közötti fegyelmezetten félszeg, elveszett álldogálás lett - de ez még mindig jobb, mint az, amikor a zenészek spanyolos tapsritmusait nehéz vastaps formájában igyekszik lekövetni a magyaros ritmusérzék Mire azonban eljutunk idáig, némi toporgás után körbeutaztuk a világot Az első részben játszó Ando Drom zenéjében egyfajta elfogódottságot lehetett érezni, amit legfeljebb repertoárjuk részleges frissítése indokolhatott: az új dalokban van valami érthetetlen, behízelgő táncdalszerűség, túlzott könnyűség a szokott elmélyültséghez képest A franciák keleties, indiaias hangvételben kezdtek A zenekarvezető - egyfajta "betért" roma - ekkor udon (arab lanton), majd buzukin játszott, és csak később gitáron Francis Varis ígéretesen röfögtette, nyígatta a harmonikáját, a brazil Ze Luis de Nascimento takarékosan használta ütőalkalmatosságait Már-már valami ambient irányú eltévelyedéstől tartottunk, de hármuk játékába egyre több feszültség költözött, a dallamok mintha ilyen-olyan helyi ízekre utaltak volna, e helyek pontos hollétét viszont csak sejtésszerűen rögzíthettük, de sóváran, mint valami fiktív útifilm furcsa, elérhetetlen tájait Semmi fontoskodó emelkedettség, helyette sok mosoly és derű, a zenészek önfeledten elbíbelődtek a részletekkel, játszadoztak a hangszínekkel, és csak a katalán rumba és a flamenco vidékére érve döbbentünk rá, hogy már végig is utaztattak bennünket a cigányok vándorlásának évszázadain Legalább itt, a végállomáson maradtunk volna még - kyt - Fesztivál Színház, december 16 **** Paul Murphy: The Trip A londoni bázisú, igényes, eklektikus tánczenében utazó Afro Art kiadót még a legendás producer Ashley Beedle alapította, ám manapság már a sokoldalú Paul Murphy igazgatja a céget, aki emellett rendszeresen pörgeti a jóféle, gyakorta saját kiadású vinileket világszerte - többek között hazánkban És persze töretlen szorgalommal gyártja a zenéket is - mostanra egy egész csokornyi azaz albumnyi új szerze-mény gyűlt össze A lemez be is tartja, amit címével (The Trip) ígér: Murphy képletesen és konkrétan jókora utat tesz meg, néha konkrétan mihozzánk: a Budapest Chachacha című gusztusos latin lounge műdarab például az azonos nevű, népszerű fővárosi szórakozóhelynek szóló hommage, Roger Beaujolais ihletett vibrafonjátékával és a magyar Secta Chameleon-duó vokáljával Rákerült a lemezre egy-két régebbi klasszikus is, persze kissé máshogyan - a Soul Callt, amelynek eredeti mesterszalagja elkallódott, konkrétan újravette Murphy, ezúttal hosszabban és Davide Mantovani basszusjátékával megtoldva S azt kell modanunk, a maga nemében a többi szám is épp ily tökéletes A Seven Samurai Kurosawa-filmzenén alapuló, fúvósokban gazdag dubja, a Herbie Mann Beaujolais vibrafonjátékára ápülő afro-latin funkja vagy a címadó The Trip több mint tízperces, 4/4-es hangszerszólókkal és fura effektekkel dúsított dzsesszgrúvja garantáltan megmarad a hallgatóban A Baghdad a maga zaklatott elektrodzsessz-hangulatával és a meglepően absztrakt Acid Jazz Ed tökéletes lezárása a lemeznek - az utóbbit a változatosság kedvéért a kedves kollégának, Eddie Piller kiadófőnöknek dedikálta a szerző - minek - Afro Art/Deep Distribution 2006 ***** Forradalmárok A rendszerváltás illúzióvesztése igazi, filmért kiáltó téma, mégpedig a szó művészeti értelmében: nem (csak) a történet, hanem a formanyelv szintjén Az elvásás és csorbulás technikája teheti ezt az igencsak kultúrához kötött tapasztalatot általánossá, és ebben egy olyan nemzetnek, mint a román, van némi előnye: az ő rendszerváltásuk forradalmi körülmények között zajlott (álljon itt e mondat ennyire szándékoltan óvatosan), és sokkal nagyobb kiábrándulást hozott Ezt a szomorú folyamatot helyezi elénk képekben e film Temesvár bizonyos részei semmit sem változtak '89 óta, a terek már önmagukban iróniát hordoznak - az elkoszolódott lámpák, a leomlófélben lévő lakótelepek -, s ehhez társul a személyek elvásása és kicsorbulása, a történelemtanár másnapos ébredése, a tévészerkesztő készülődése műsorára, vagy Piscoci bácsi készülődése a Télapó-szerepre A beállítások felidézik a Fehér tenyér tört, mondjuk úgy, megalázott képeit (Hajdu Szabolcs és Porumboiu között három év a korkülönbség), egyáltalán, a néhol belógó mikrofon, a henye képek a roncsfilm újabb generációját idézik A három élet aztán egy tévéadásban kapcsolódik össze, ahol jobb híján azt kéne eldönteni, hogy volt-e Temesváron '89-ben forradalom, vagy nem Az eleve abszurd kérdést egyre eszementebb diskurzus követi, a kelet-európai népek történelmi tudatának nyomorúsága pedig megkapja méltó formáját (Sajnos a magyar felirat szándékolatlanul erősíti a roncsfilmhangulatot, néha a román eredeti szöveget kell segítségül hívni a megér-téshez) - dercsényi - Forgalmazza a Szimplafilm ****. .

"Egy best of-albumnak népszerűnek kell lennie, olyan dalok kerülhetnek rá, amit a vevők egyből be tudnak azonosítani"- így Moby. A közelmúlt néhány rajongott bálványa nem is gondolt többet a maga friss válogatáskorongjáról.

A Warner Classics ezennel befejezte a hétköznapian Ring-tetralógiának nevezett monumentális Wagner-opus Daniel Barenboim vezényelte, Harry Kupfer rendezte bayreuthi előadásának DVD-kiadását. Miután ezeken a hasábokon a ciklus második estéjéről, a Siegfriedről sem esett szó, logikus a kettőről együtt referálni.

Na végre! Most is az történt, mint már annyiszor, hogy kalózkiadásokban, fájlcserélőkön már régóta terjedt valamilyen Nirvana-felvétel, amelynek hivatalos megjelentetésére hiába vártak a rajongók. A Universal a fejéhez kapott, és karácsonyra kihozta a híres Live! Tonight! Sold Out DVD-változatát.

A filmgyárközeli mondás szerint egy filmre kívánkozó történettel mindenki rendelkezik. A filmkészítés azonban távolról sem az a demokratikus műfaj, ahol mindenki elmondhatja, mi nyomja a szívét, bár sokan azért így is próbálkoznak.

Stavangerről mondjuk három dolog bizton állítható: 1. a Skandináv-félsziget délnyugati csücskében, Norvégiában fekszik, 2. van egy focicsapata, évtizedek óta fel-felüti a fejét a totóban (kissé rosszindulatú nézetem szerint, persze magamból indulok ki, a hazai lakosság egy szűk, ám körülhatárolható rétege innen tud a létezéséről, kicsit többen innen se) - ebben a csapatban állítólag megfordult (vagy épp most is ott van) egy magyar fiú, Kovács Péter.

A Kiscelli Múzeumba menni majdnem kirándulás. Városszéli hangulat, gesztenyés, lépcsők, dombtető. Az egykori trinitárius kolostor XVIII. századi barokk épületegyüttesének kétségkívül a hatalmas, borzongatóan csupasz templomtér a legnagyobb látványossága, de van azért ott sok minden más is.

A szép piros novelláskötet nagyon sötét. Mint egy morbid útikalauz a budapesti élethez, mindenféle nemi (v)iszonyhoz, a képmutató családi élethez - a halálhoz.

Az író évek óta nyomkereső munkát végez: apja emlékeit gyűjti, faggatja, hosszabbítja. Vonatjegyeket, fényképeket, megsárgult okiratokat, porlepte tárgyacskákat, megdohosodott ruhadarabokat, uratlanná árvult kellékeket vesz elő, hogy mintegy halála után megteremtse - mondhatnám: kitalálja - apja alakját. Értelmet ad az apa értelmetlennek tetsző életének.

A szerzőnek az albioni végekről sikerült olyan cyberpunkot kanyarítania, amelynek van követhető cselekménye. Ez pedig a műfajt ismerve önmagában is főhajtással díjazandó.

Sok semmittevés, unalom, nehézkes és korrupt bürokrácia, csúnya betegségek, egyhangú táplálkozás, kommunikációs nehézségek - nincs könnyű dolga a terepmunkás antropológusnak, aki aztán általában mindezekről mélyen hallgat.

Filozofálni nem kötelező. Semmi dehonesztáló nincs abban, ha valaki ír egy könyvet, amiben nem akar az élet nagy kérdéseire válaszolni. Vagy legalábbis felvetni közülük néhányat.

A nagy kiállítás, amelynek körülményeiről, adatairól az utóbbi hetekben mindenki bőségesen értesülhetett, valószínűleg az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb kulturális teljesítménye Magyarországon, s az is biztos, hogy a Szépművészeti Múzeum centenáriumát méltóbb módon aligha lehetett volna megünnepelni.

Nyolc kis kritika