Depeche Mode: The Best of Volt ugye idén nálunk két jó koncertjük, előtte egy jó stúdiólemez (Playing The Angel) és egy pocsék, de vaskos könyv (Stripped), aztán egy Milánóban rögzített koncert-dvd (Touring The Angel). A kiadó marketingesei sem gondolhatják komolyan, hogy a Depeche Mode-ot mindezek után lehetséges még étvágygerjesztően újratálalni. Már csak azért sem, mert a trió egy éve sorra nyomja ki a régi lemezek DTS-re kevert, házimozis verzióját, és két éve sincs a három cd-s mixlemez-gyűjtemény, a Remixes... megjelenésének, mindemellett lehúztak még egy bőrt a korábban csak VHS-en megjelent filmek (101, Devotional stb.) dvd-s megjelentetésével is, a Playinghez kiadott tucatnyi, aligtartalmú maxi pedig a legjobb érzésű fanok pénztárcáját és idegeit is kikezdte.
Nem, nem gondolták ezt ők komolyan! Különben nem fordulhatna elő, hogy nem kap helyet a korongon egyetlen 1986-ban született tuti sláger sem (Question of Time, Stripped, Black Celebration), miközben az új szerzemény (Martyr) mintha egy kislemez B oldaláról is lecsúszott dal volna. Az egészben az a legrémisztőbb, hogy a lemezborító jobb alsó sarkába a "volume 1" index került. Vagyis ennek az illúziórombolásnak sajnos tervezik a folytatását. (Mute/ EMI, 2006) *
Moby: Go - The Very Best Of New York apró, kopasz zenebarkácsoló manusa mostanság cudarul érezheti magát. A Play és a 18 elképesztő sikerei (többmilliós lemezeladás, telt házas világturnék, díjak sora) után az agyonpíározott, 2005-ös Hotel finoman szólva is visszhang nélkül maradt, ráadásul magával rántotta a mélybe a Moby stúdióalbumai után menetrendszerűen érkező klip- vagy koncert-dvd-k tavalyi eladási mutatóit is. A gyökerekhez (értsd: siker) való visszatérésként is értelmezhető best of ideológiai alapot is kapott: éppen tizenöt éve termett a zenész-producer első slágere, a címadó Go. A karrierösszegzés organikusra sikerült, szerencsére Mr. Melville 90-es évek eleji punk-hardcore-techno korszakából származó, Twin Peaks és James Bond főcímzenékhez színezett ámokfutása besimul a Natural Blues, a Porcelain és a Why Does My Heart Feel So Bad? örökérvényű eposzai közé. A korong egyetlen új dala (New York, New York) azonban itt is közepesen szar, az sem segít rajta, hogy ennek felelősségén Debbie Harryvel osztozik. Az egész kiadványt Moby internetfüggéséből eredő ötlete emeli meg: ha tulajdonosa a cd-t számítógépébe pakolja, kap egy kulcsot az exkluzív moby-worldbe vezető ajtóhoz, mely mögött a fotógaléria és a videotár megér egy alaposabb böngészést. (Mute/EMI, 2006) ***
U2: 18 Bono, The Edge, Clayton és Mullen Jr. zenekar-alapításuk harmincéves jubileumára fogja, hogy egy újabb slágerválogatással jelentkeznek. Igaz, hogy a két gyűjtőkorong (The Best Of 1980-1990 és 1990-2000) óta csak a fékezett habzású How To Dismantle An Atomic Bomb jelent meg, de hát ki számolja. A U2 most 16 régi és két új számmal kéredzkedik a fenyőfák alá. Pofátlanul régi képet illesztettek a lemezborítóra, pedig a legelvakultabb fanok is elismerik, hogy a kezdet kezdetén még harcos ír katolikus rockot játszó kvartett már jó ideje a fogyasztásközpontú civilizáció kiemelt termékeként pózol. Ennek megfelelően a 18 egy jól becsomagolt lemez, csak éppen se íze, se bűze. Az Achtung Baby utáni korszak két lemezéről (Zooropa, 1993; Pop, 1997) egyetlen szám sem került a korongra, s ha már valamelyik U2-lemezről négy számot is a 18 listájára erőszakolnék, ahogyan Bonóék tették, jobb lett volna a Joshua Tree előtti, kevésbé dollár/font/eurószagú albumokat leporolni. Így elkerülhető lett volna, hogy a Sunday Bloody Sunday- vagy a New Years Day-féle régi dalok (mindkettő '83-as) fekete-fehér kontrasztba kerüljenek az Elevation/Walk On/Stuck In A Moment/Beautiful Day-féle katyvasszal.
Ami a két új számot illeti: a Green Day-jel elkövetett The Skids-feldolgozás, a The Saints Are Coming csak a (bár erősen didaktikus) videoklippel együtt működik; a Window In The Skies beatleses áthallása újszerű próbálkozás, de a végignyávogott négy perc legfőbb erénye mégiscsak az, hogy gyorsan feledteti az előző bő óra gyötrelmeit. (Island/Universal, 2006) **
The Cure: Festival 2005 A legtöbb jóindulattal is csak annak lehet örülni, hogy a "Robert Smith Company", a tizenöt éve sokkal szebb napokat megélt The Cure hajlandó volt végre egy terjedelmes koncert-dvd kiadására. A tavalyi, Szegedet is érintő európai koncertkörútról készült filmben 30 (!) dal hallható-látható több mint két órán keresztül az ismerős, klasszikus dark-wave-es, gruftis hangulatban, ám a feltűnően kevés kamera és az utómunkálatok által bevetett trükkök miatt a vizuális kreativitás a néhai Peter's Pop Show szintjén mozog. Elvakult rajongóknak készült ez a meglepetés, akik a két éve folyamatosan, több tonnányi exkluzív anyaggal kibővítve újranyomott régi albumok beszerzése után azzal is megbékéltek, hogy Mr. Smith plusz 30 kilóval már csak néhány lépést tesz a színpadon, és hogy Simon Galluppal egyetemben erőteljesen megkopaszodott. A régi szép, depresszióban úszó fiatalság emlékére azért minden egykori Cure-os gyűjteményében elfér a Festival 2005 - a többiek viszont hagyják ki nyugodtan! (Universal, 2006) ***
