Nyolc kis kritika

Pierre-Laurent Aimard elsősorban a kortárs nagyok, Boulez, Carter, Kurtág, Ligeti zongoristájaként elismert Ám újabban a klasszikus repertoár is foglalkoztatja, felvette Beethoven összes zongoraversenyét, és új koncertlemezén Schumann ifjúkori két remekét játssza: Szimfonikus etűdök, Karnevál Persze most sem tagadja meg avantgárd indíttatását, a romantikus szenvedélytengerből, kedélyhullámzásból, hangszínorgiából nem sok marad Egyetérthetünk némi purizmussal, de a nyereség oldalon kevés mutatkozik Kétségtelen, hogy Aimard játékában felhangzik sok, eddig kissé rejtett polifon elem; a legszebb példája ennek a Szimfonikus etűdök 17 trackje, ahol egészen ligetisen szálazza szét a szólamokat, eljutva a poliritmika határáig És az is kortárs vonás, hogy pl eljátssza a Schumann által csak a szemnek, a művelt kottaolvasónak írt, azaz nem előadásra szánt, általa "szfinxek"-nek nevezett, az a, asz, esz, c, h hangra alapuló zenei rejtvényeket a Karneválból (Ez koncerten belefér, ám otthon hallgatva kissé értelmetlennek tűnik) Mindezt a valóságos vagy vélt modernséget olykor erőszakoltan éri el Aimard Játéka szerfölött önkényes, tempóváltásai és -választásai olykor meghökkentőek (a Karnevál "Promenade" részét még sosem hallottam ilyen gyorsan, holott az előírás comodo), gondolkodás nélkül játszik accelerandót, ha a kottában ritartando áll (és viszont), a Karnevál elején a bal kéz akkordjait fesztelenül arpeggio veszi - miért mindez? Valamiféle koncepció jegyében, mely Schumannt a modernség amolyan előfutáraként érzékeli Mégis több játékosságot, ha lehetne! - csont - Warner Classics, összidő: 6527 **** Kispálya Az apa alsógatya nélkül vasal, közben fenyegeti a fiát, hogy katonai iskolába küldi Alkalmasint semmi szükség intézményes regulákra, a kis Tommi (Alessandro Morace) elég kemény kiképzést kap otthona falai közt is Kim Rossi Stuart (úgy is mint apa, úgy is mint rendező) a ridegtartásban látja szerepe lényegét A lányával elnéző, ám fiától túl sokat váró férfi távolról sem az a konfliktuskerülő alkat, Tommit is az agresszív magatartásra próbálja kondicionálni Magával cipeli főnöke irodájába, tanulja meg a büdös kölök, hogyan kell kitaposni az elvégzett munkáért járó bért Nemtelen versenyeket provokál közte és nővére között, amelyekből csak a kisfiú jöhet ki rosszul A kulcsos gyerekek egyik nap iskola után hazaérve zilált anyjukat pillantják meg a lépcsőházban (Barbara Bobulova egyszerűen elragadó) Szétsírt sminkben, kezét tördelve próbálja visszanyerni gyermekei bizalmát és szeretetét Igyekezetét az apa hazaérkezése töri darabokra: a férfi gyermekei szeme láttára a hajánál fogva cibálja ki az előszobába Az önmagát porig alázó nő térden könyörög megbocsátásért Másnap hajnalban bíróság várja a gyerekeket a konyhában: az anya sorsa fölött ítélkező családi testületből Tommi sem maradhat ki A gyerek megfigyelő magatartása kiválóan alkalmas arra, hogy az ő szemüvegén keresztül mélyebben megismerhessük a lelki terror és a fizikai erőszak családon belüli működését Borzasztó, mondhatom De nincs min csodálkozni, végre is nem vattacukros hollywoodi mesére, hanem kőkemény lélektani drámára váltottunk jegyet Bánky Bea A Best Hollywood bemutatója *** A rendszámtábla története Akit a rendszer- és rendszámváltás előtt (1990) kicsit is orrba nyomott a benzingőz, és örömet okozott neki az autók tanulmányozása, az minden bizonnyal értékelni tudja a kecskeméti testvérek - Kenyeres Péter és Tamás - hobbiját, amelynek eredményeként másfél évtized alatt közel 10 ezer darab rendszámtáblát halmoztak fel otthonukban Aki arra is kíváncsi, hogy egy ekkora gyűjteménnyel miként lehet együtt élni, az a Közlekedési Múzeum kiállításán néhány fotó révén választ kap erre Azaz, bár tiszteljük a gyűjtői elhivatottságot és a múzeum kiállításszervezői szándékát, mondjuk ki: nagyjából erre az egyetlen kérdésünkre kaphatunk választ A rendszámtábla történetére viszont nem Az ugyanis nem történeti tárlat, ha felszögeznek a falra egy csomó színes, olykor érdekes alakú rendszámot Ráadásul úgy, hogy csak a származási helyüket jelölik, de mondjuk a használatuk évszámát nem Így ugyanis könnyen elcsodálkozik az ember például a Nagy-Britanniából származó kis, fekete, ívelt táblán - hiszen emlékeink nem erre utalnak -, vagy a zöld-fehér osztrák rendszámon, ami nemcsak a sógorok rendszámreformja előttről való, de még akkoriban sem volt általános Persze érdekes Losonczi Pál A 00-01-es táblácskája, de csak mert odaírták, hogy az ő kocsiján volt És tényleg jó együtt látni - kvázi tárgyi emlékekként - a magyar rendszámokat a kezdetektől napjainkig, de egy történelmi tárlaton ez kevés Mert mondjuk mi a helyzet a nyolcvanas évek elején végrehajtott apró reformmal, amikor a kisbuszoktól elvették a G-s rendszámot, hogy aztán a személyautókon köszönjön vissza? Szóval, ezt a kiállítást minden autómániásnak látnia kell, de a csalódások elkerülése végett: ez csak szemezgetés egy fantasztikus méretű gyűjteményből - bajnai - Közlekedési Múzeum, 2007 január 31-ig *** Eragon Kivesztek a sárkányos filmek, épp itt az ideje a kissé mostoha sorsú kreatúrák újbóli légtérbe idézésének Bár kétségkívül van egy rossz szokásuk: rögtön minimum trilógiástul zúdulnak ránk a mitológiai amalgámok, elég csak A gyűrűk ura (szent és sérthetetlen) gerjesztette, lassan szépirodalomnak kikiáltott olyan regényfolyamokra bökni, mint a Harry Potter-brancs vagy a Narnia Krónikái (az oroszlán megkönnyezése) franchise A kapcsolódó és ütemezett játékbolti terítés ilyenkor nagycsaládos szülők tömegeit sodorja az anyagi bizonytalanság és az idegösszeomlás közelébe De ki tudhatná jobban egy tinédzsernél, hogy mit akar a többi gyerek! Ezt a sztorit nem akárki írta, állítólag még tizennyolc sem volt, mikor csak úgy kiszopta a kisujjából Jelenleg deresedő huszonvalahányasként még mindig élete főművén dolgozik Egy fiatalember ismereteivel megegyező félkegyelmű uruk-hai zombik, hitehagyott ex-sárkányölő, teleportálgató mutáns, vágyálmai érinthetetlen hercegnője és a - százezernyi jelentkezőből - kiválasztott alteregója népesíti be az ismerősnek tűnő fantáziavidéket Nagy részét idehaza forgatták, ez szerencsénkre nem feltűnő, mint ahogy a rettegett hadúrként próbálkozó John Malkovich jelenléte sem több a jófajta prostituált epizódszerepénél Ott van még Jeremy Irons - jó hírű elődjéhez, Obi-Wan Kenobihoz hasonlóan teszi, amit tennie kell; bábáskodik és okít halálig S ha már a talentumnál vagyunk, a prímet egy dögös sárkánycsaj viszi Balázs Áron Forgalmazza az InterCom *** Mozart: Don Giovanni A mezei, másképpen közönséges kritikusnak is lehetnek a messzi távolból csodált, kitüntetett személyes kedvencei Például Ferruccio Furlanetto, a nagyszerű olasz basszista, aki igazán ritka vendég nálunk, ám a múlt hétfőn Budapesten lépett fel Méghozzá Leporellóként, mely szerepnek az utolsó negyedszázadban alighanem ő volt a legeslegigazibb hitbizományosa, s nagybirtokosa Ilyesformán, a recenzensi elfogultságot beismerve, s az énekesi jelenlét tüneményszerűségét kidomborítva, talán megbocsátja nekem a tisztelt olvasó, ha a Solti György emlékére rendezett, s egy-két paraszthajszál híján majd' elsőrangú (lásd alant a csillagokat!) koncertszerű Don Giovanni-előadás szereplőgárdájából most csakis az itáliai klasszisbuffóval foglalkozom Furlanettónak ma már talán nem oly fiatalos csengésű a hangja, mint az 1980-as évek elején Salzburgban rögzített Karajan-féle előadás felvételén, ám azért a padrone árnyékában zsörtölődő, s az amorális amorózó sikereit dühödt tisztelettel elirigylő Leporello figuráját mostanság is változhatatlan perfekcióval, a szikár komikusok eleganciájával adja a közönség elé Egy-egy panaszos vagy éppen felháborodott bődülése még ezen az engedményeket nem ismerően koncertszerű, az énekeseket szigorúan a zenekar mögé parancsoló előadáson sem tévesztette el a hatást, s a snájdigul jól vasalt operista helyett rögvest a démonikus úri betyár bűnsegédjét láttuk a dobogón Pedig az olasz mesterdalnok, aki egyébiránt az úgynevezett eszköztelen színészek zárt kasztjába sorolható (Don Giovanni szerepében éppúgy, mint vérfagylaló II Fülöpként vagy gutaütésesen fel-felfortyanó Don Pasqualeként), mást se tett, csak énekelt Fegyelmezetten, kollegiálisan, rangrejtve László Ferenc Művészetek Palotája, december 11 **** Titi Robin Trio, Ando Drom Lassan megszokja az ember, hogy a Művészetek Palotája termeiben izgés-mozgásra serkentő koncerteket adnak, a fölserkentség viszont kiéletlen marad A fellépők átütő erejének is próbája ez: magukhoz tudják-e rántani a publikum lelkét a széksorok fegyelméből Thierry "Titi" Robin triója a ráadásdarab eljátszásához azt a feltételt támasztotta, hogy a közönség perdüljön táncra, amiből aztán leginkább a széksorok közötti fegyelmezetten félszeg, elveszett álldogálás lett - de ez még mindig jobb, mint az, amikor a zenészek spanyolos tapsritmusait nehéz vastaps formájában igyekszik lekövetni a magyaros ritmusérzék Mire azonban eljutunk idáig, némi toporgás után körbeutaztuk a világot Az első részben játszó Ando Drom zenéjében egyfajta elfogódottságot lehetett érezni, amit legfeljebb repertoárjuk részleges frissítése indokolhatott: az új dalokban van valami érthetetlen, behízelgő táncdalszerűség, túlzott könnyűség a szokott elmélyültséghez képest A franciák keleties, indiaias hangvételben kezdtek A zenekarvezető - egyfajta "betért" roma - ekkor udon (arab lanton), majd buzukin játszott, és csak később gitáron Francis Varis ígéretesen röfögtette, nyígatta a harmonikáját, a brazil Ze Luis de Nascimento takarékosan használta ütőalkalmatosságait Már-már valami ambient irányú eltévelyedéstől tartottunk, de hármuk játékába egyre több feszültség költözött, a dallamok mintha ilyen-olyan helyi ízekre utaltak volna, e helyek pontos hollétét viszont csak sejtésszerűen rögzíthettük, de sóváran, mint valami fiktív útifilm furcsa, elérhetetlen tájait Semmi fontoskodó emelkedettség, helyette sok mosoly és derű, a zenészek önfeledten elbíbelődtek a részletekkel, játszadoztak a hangszínekkel, és csak a katalán rumba és a flamenco vidékére érve döbbentünk rá, hogy már végig is utaztattak bennünket a cigányok vándorlásának évszázadain Legalább itt, a végállomáson maradtunk volna még - kyt - Fesztivál Színház, december 16 **** Paul Murphy: The Trip A londoni bázisú, igényes, eklektikus tánczenében utazó Afro Art kiadót még a legendás producer Ashley Beedle alapította, ám manapság már a sokoldalú Paul Murphy igazgatja a céget, aki emellett rendszeresen pörgeti a jóféle, gyakorta saját kiadású vinileket világszerte - többek között hazánkban És persze töretlen szorgalommal gyártja a zenéket is - mostanra egy egész csokornyi azaz albumnyi új szerze-mény gyűlt össze A lemez be is tartja, amit címével (The Trip) ígér: Murphy képletesen és konkrétan jókora utat tesz meg, néha konkrétan mihozzánk: a Budapest Chachacha című gusztusos latin lounge műdarab például az azonos nevű, népszerű fővárosi szórakozóhelynek szóló hommage, Roger Beaujolais ihletett vibrafonjátékával és a magyar Secta Chameleon-duó vokáljával Rákerült a lemezre egy-két régebbi klasszikus is, persze kissé máshogyan - a Soul Callt, amelynek eredeti mesterszalagja elkallódott, konkrétan újravette Murphy, ezúttal hosszabban és Davide Mantovani basszusjátékával megtoldva S azt kell modanunk, a maga nemében a többi szám is épp ily tökéletes A Seven Samurai Kurosawa-filmzenén alapuló, fúvósokban gazdag dubja, a Herbie Mann Beaujolais vibrafonjátékára ápülő afro-latin funkja vagy a címadó The Trip több mint tízperces, 4/4-es hangszerszólókkal és fura effektekkel dúsított dzsesszgrúvja garantáltan megmarad a hallgatóban A Baghdad a maga zaklatott elektrodzsessz-hangulatával és a meglepően absztrakt Acid Jazz Ed tökéletes lezárása a lemeznek - az utóbbit a változatosság kedvéért a kedves kollégának, Eddie Piller kiadófőnöknek dedikálta a szerző - minek - Afro Art/Deep Distribution 2006 ***** Forradalmárok A rendszerváltás illúzióvesztése igazi, filmért kiáltó téma, mégpedig a szó művészeti értelmében: nem (csak) a történet, hanem a formanyelv szintjén Az elvásás és csorbulás technikája teheti ezt az igencsak kultúrához kötött tapasztalatot általánossá, és ebben egy olyan nemzetnek, mint a román, van némi előnye: az ő rendszerváltásuk forradalmi körülmények között zajlott (álljon itt e mondat ennyire szándékoltan óvatosan), és sokkal nagyobb kiábrándulást hozott Ezt a szomorú folyamatot helyezi elénk képekben e film Temesvár bizonyos részei semmit sem változtak '89 óta, a terek már önmagukban iróniát hordoznak - az elkoszolódott lámpák, a leomlófélben lévő lakótelepek -, s ehhez társul a személyek elvásása és kicsorbulása, a történelemtanár másnapos ébredése, a tévészerkesztő készülődése műsorára, vagy Piscoci bácsi készülődése a Télapó-szerepre A beállítások felidézik a Fehér tenyér tört, mondjuk úgy, megalázott képeit (Hajdu Szabolcs és Porumboiu között három év a korkülönbség), egyáltalán, a néhol belógó mikrofon, a henye képek a roncsfilm újabb generációját idézik A három élet aztán egy tévéadásban kapcsolódik össze, ahol jobb híján azt kéne eldönteni, hogy volt-e Temesváron '89-ben forradalom, vagy nem Az eleve abszurd kérdést egyre eszementebb diskurzus követi, a kelet-európai népek történelmi tudatának nyomorúsága pedig megkapja méltó formáját (Sajnos a magyar felirat szándékolatlanul erősíti a roncsfilmhangulatot, néha a román eredeti szöveget kell segítségül hívni a megér-téshez) - dercsényi - Forgalmazza a Szimplafilm ****. .

Pierre-Laurent Aimard elsõsorban a kortárs nagyok, Boulez, Carter, Kurtág, Ligeti zongoristájaként elismert. Ám újabban a klasszikus repertoár is foglalkoztatja, felvette Beethoven összes zongoraversenyét, és új koncertlemezén Schumann ifjúkori két remekét játssza: Szimfonikus etûdök, Karnevál. Persze most sem tagadja meg avantgárd indíttatását, a romantikus szenvedélytengerbõl, kedélyhullámzásból, hangszínorgiából nem sok marad. Egyetérthetünk némi purizmussal, de a nyereség oldalon kevés mutatkozik. Kétségtelen, hogy Aimard játékában felhangzik sok, eddig kissé rejtett polifon elem; a legszebb példája ennek a Szimfonikus etûdök 17. trackje, ahol egészen ligetisen szálazza szét a szólamokat, eljutva a poliritmika határáig. És az is kortárs vonás, hogy pl. eljátssza a Schumann által csak a szemnek, a mûvelt kottaolvasónak írt, azaz nem elõadásra szánt, általa "szfinxek"-nek nevezett, az a, asz, esz, c, h hangra alapuló zenei rejtvényeket a Karneválból. (Ez koncerten belefér, ám otthon hallgatva kissé értelmetlennek tûnik.) Mindezt a valóságos vagy vélt modernséget olykor erõszakoltan éri el Aimard. Játéka szerfölött önkényes, tempóváltásai és -választásai olykor meghökkentõek (a Karnevál "Promenade" részét még sosem hallottam ilyen gyorsan, holott az elõírás comodo), gondolkodás nélkül játszik accelerandót, ha a kottában ritartando áll (és viszont), a Karnevál elején a bal kéz akkordjait fesztelenül arpeggio veszi - miért mindez? Valamiféle koncepció jegyében, mely Schumannt a modernség amolyan elõfutáraként érzékeli. Mégis több játékosságot, ha lehetne!

- csont -

Warner Classics, összidõ: 65.27

****

Kispálya Az apa alsógatya nélkül vasal, közben fenyegeti a fiát, hogy katonai iskolába küldi. Alkalmasint semmi szükség intézményes regulákra, a kis Tommi (Alessandro Morace) elég kemény kiképzést kap otthona falai közt is. Kim Rossi Stuart (úgy is mint apa, úgy is mint rendezõ) a ridegtartásban látja szerepe lényegét. A lányával elnézõ, ám fiától túl sokat váró férfi távolról sem az a konfliktuskerülõ alkat, Tommit is az agresszív magatartásra próbálja kondicionálni. Magával cipeli fõnöke irodájába, tanulja meg a büdös kölök, hogyan kell kitaposni az elvégzett munkáért járó bért. Nemtelen versenyeket provokál közte és nõvére között, amelyekbõl csak a kisfiú jöhet ki rosszul...

A kulcsos gyerekek egyik nap iskola után hazaérve zilált anyjukat pillantják meg a lépcsõházban (Barbara Bobulova egyszerûen elragadó). Szétsírt sminkben, kezét tördelve próbálja visszanyerni gyermekei bizalmát és szeretetét. Igyekezetét az apa hazaérkezése töri darabokra: a férfi gyermekei szeme láttára a hajánál fogva cibálja ki az elõszobába. Az önmagát porig alázó nõ térden könyörög megbocsátásért.

Másnap hajnalban bíróság várja a gyerekeket a konyhában: az anya sorsa fölött ítélkezõ családi testületbõl Tommi sem maradhat ki. A gyerek megfigyelõ magatartása kiválóan alkalmas arra, hogy az õ szemüvegén keresztül mélyebben megismerhessük a lelki terror és a fizikai erõszak családon belüli mûködését. Borzasztó, mondhatom. De nincs min csodálkozni, végre is nem vattacukros hollywoodi mesére, hanem kõkemény lélektani drámára váltottunk jegyet.

Bánky Bea

A Best Hollywood bemutatója

***

A rendszámtábla története Akit a rendszer- és rendszámváltás elõtt (1990) kicsit is orrba nyomott a benzingõz, és örömet okozott neki az autók tanulmányozása, az minden bizonnyal értékelni tudja a kecskeméti testvérek - Kenyeres Péter és Tamás - hobbiját, amelynek eredményeként másfél évtized alatt közel 10 ezer darab rendszámtáblát halmoztak fel otthonukban. Aki arra is kíváncsi, hogy egy ekkora gyûjteménnyel miként lehet együtt élni, az a Közlekedési Múzeum kiállításán néhány fotó révén választ kap erre. Azaz, bár tiszteljük a gyûjtõi elhivatottságot és a múzeum kiállításszervezõi szándékát, mondjuk ki: nagyjából erre az egyetlen kérdésünkre kaphatunk választ. A rendszámtábla történetére viszont nem.

Az ugyanis nem történeti tárlat, ha felszögeznek a falra egy csomó színes, olykor érdekes alakú rendszámot. Ráadásul úgy, hogy csak a származási helyüket jelölik, de mondjuk a használatuk évszámát nem. Így ugyanis könnyen elcsodálkozik az ember például a Nagy-Britanniából származó kis, fekete, ívelt táblán - hiszen emlékeink nem erre utalnak -, vagy a zöld-fehér osztrák rendszámon, ami nemcsak a sógorok rendszámreformja elõttrõl való, de még akkoriban sem volt általános.

Persze érdekes Losonczi Pál A 00-01-es táblácskája, de csak mert odaírták, hogy az õ kocsiján volt. És tényleg jó együtt látni - kvázi tárgyi emlékekként - a magyar rendszámokat a kezdetektõl napjainkig, de egy történelmi tárlaton ez kevés. Mert mondjuk mi a helyzet a nyolcvanas évek elején végrehajtott apró reformmal, amikor a kisbuszoktól elvették a G-s rendszámot, hogy aztán a személyautókon köszönjön vissza?

Szóval, ezt a kiállítást minden autómániásnak látnia kell, de a csalódások elkerülése végett: ez csak szemezgetés egy fantasztikus méretû gyûjteménybõl.

- bajnai -

Közlekedési Múzeum, 2007. január 31-ig

***

Eragon Kivesztek a sárkányos filmek, épp itt az ideje a kissé mostoha sorsú kreatúrák újbóli légtérbe idézésének. Bár kétségkívül van egy rossz szokásuk: rögtön minimum trilógiástul zúdulnak ránk a mitológiai amalgámok, elég csak A gyûrûk ura (szent és sérthetetlen) gerjesztette, lassan szépirodalomnak kikiáltott olyan regényfolyamokra bökni, mint a Harry Potter-brancs vagy a Narnia Krónikái (az oroszlán megkönnyezése) franchise. A kapcsolódó és ütemezett játékbolti terítés ilyenkor nagycsaládos szülõk tömegeit sodorja az anyagi bizonytalanság és az idegösszeomlás közelébe. De ki tudhatná jobban egy tinédzsernél, hogy mit akar a többi gyerek! Ezt a sztorit nem akárki írta, állítólag még tizennyolc sem volt, mikor csak úgy kiszopta a kisujjából. Jelenleg deresedõ huszonvalahányasként még mindig élete fõmûvén dolgozik. Egy fiatalember ismereteivel megegyezõ félkegyelmû uruk-hai zombik, hitehagyott ex-sárkányölõ, teleportálgató mutáns, vágyálmai érinthetetlen hercegnõje és a - százezernyi jelentkezõbõl - kiválasztott alteregója népesíti be az ismerõsnek tûnõ fantáziavidéket. Nagy részét idehaza forgatták, ez szerencsénkre nem feltûnõ, mint ahogy a rettegett hadúrként próbálkozó John Malkovich jelenléte sem több a jófajta prostituált epizódszerepénél. Ott van még Jeremy Irons - jó hírû elõdjéhez, Obi-Wan Kenobihoz hasonlóan teszi, amit tennie kell; bábáskodik és okít halálig. S ha már a talentumnál vagyunk, a prímet egy dögös sárkánycsaj viszi.

Balázs Áron

Forgalmazza az InterCom

***

Mozart: Don Giovanni A mezei, másképpen közönséges kritikusnak is lehetnek a messzi távolból csodált, kitüntetett személyes kedvencei. Például Ferruccio Furlanetto, a nagyszerû olasz basszista, aki igazán ritka vendég nálunk, ám a múlt hétfõn Budapesten lépett fel. Méghozzá Leporellóként, mely szerepnek az utolsó negyedszázadban alighanem õ volt a legeslegigazibb hitbizományosa, s nagybirtokosa. Ilyesformán, a recenzensi elfogultságot beismerve, s az énekesi jelenlét tüneményszerûségét kidomborítva, talán megbocsátja nekem a tisztelt olvasó, ha a Solti György emlékére rendezett, s egy-két paraszthajszál híján majd' elsõrangú (lásd alant a csillagokat!) koncertszerû Don Giovanni-elõadás szereplõgárdájából most csakis az itáliai klasszisbuffóval foglalkozom.

Furlanettónak ma már talán nem oly fiatalos csengésû a hangja, mint az 1980-as évek elején Salzburgban rögzített Karajan-féle elõadás felvételén, ám azért a padrone árnyékában zsörtölõdõ, s az amorális amorózó sikereit dühödt tisztelettel elirigylõ Leporello figuráját mostanság is változhatatlan perfekcióval, a szikár komikusok eleganciájával adja a közönség elé. Egy-egy panaszos vagy éppen felháborodott bõdülése még ezen az engedményeket nem ismerõen koncertszerû, az énekeseket szigorúan a zenekar mögé parancsoló elõadáson sem tévesztette el a hatást, s a snájdigul jól vasalt operista helyett rögvest a démonikus úri betyár bûnsegédjét láttuk a dobogón. Pedig az olasz mesterdalnok, aki egyébiránt az úgynevezett eszköztelen színészek zárt kasztjába sorolható (Don Giovanni szerepében éppúgy, mint vérfagylaló II. Fülöpként vagy gutaütésesen fel-felfortyanó Don Pasqualeként), mást se tett, csak énekelt. Fegyelmezetten, kollegiálisan, rangrejtve.

László Ferenc

Mûvészetek Palotája, december 11.

****

Titi Robin Trio, Ando Drom Lassan megszokja az ember, hogy a Mûvészetek Palotája termeiben izgés-mozgásra serkentõ koncerteket adnak, a fölserkentség viszont kiéletlen marad. A fellépõk átütõ erejének is próbája ez: magukhoz tudják-e rántani a publikum lelkét a széksorok fegyelmébõl. Thierry "Titi" Robin triója a ráadásdarab eljátszásához azt a feltételt támasztotta, hogy a közönség perdüljön táncra, amibõl aztán leginkább a széksorok közötti fegyelmezetten félszeg, elveszett álldogálás lett - de ez még mindig jobb, mint az, amikor a zenészek spanyolos tapsritmusait nehéz vastaps formájában igyekszik lekövetni a magyaros ritmusérzék.

Mire azonban eljutunk idáig, némi toporgás után körbeutaztuk a világot. Az elsõ részben játszó Ando Drom zenéjében egyfajta elfogódottságot lehetett érezni, amit legfeljebb repertoárjuk részleges frissítése indokolhatott: az új dalokban van valami érthetetlen, behízelgõ táncdalszerûség, túlzott könnyûség a szokott elmélyültséghez képest.

A franciák keleties, indiaias hangvételben kezdtek. A zenekarvezetõ - egyfajta "betért" roma - ekkor udon (arab lanton), majd buzukin játszott, és csak késõbb gitáron. Francis Varis ígéretesen röfögtette, nyígatta a harmonikáját, a brazil Ze Luis de Nascimento takarékosan használta ütõalkalmatosságait. Már-már valami ambient irányú eltévelyedéstõl tartottunk, de hármuk játékába egyre több feszültség költözött, a dallamok mintha ilyen-olyan helyi ízekre utaltak volna, e helyek pontos hollétét viszont csak sejtésszerûen rögzíthettük, de sóváran, mint valami fiktív útifilm furcsa, elérhetetlen tájait. Semmi fontoskodó emelkedettség, helyette sok mosoly és derû, a zenészek önfeledten elbíbelõdtek a részletekkel, játszadoztak a hangszínekkel, és csak a katalán rumba és a flamenco vidékére érve döbbentünk rá, hogy már végig is utaztattak bennünket a cigányok vándorlásának évszázadain. Legalább itt, a végállomáson maradtunk volna még.

- kyt -

Fesztivál Színház, december 16.

****

Paul Murphy: The Trip A londoni bázisú, igényes, eklektikus tánczenében utazó Afro Art kiadót még a legendás producer Ashley Beedle alapította, ám manapság már a sokoldalú Paul Murphy igazgatja a céget, aki emellett rendszeresen pörgeti a jóféle, gyakorta saját kiadású vinileket világszerte - többek között hazánkban. És persze töretlen szorgalommal gyártja a zenéket is - mostanra egy egész csokornyi azaz albumnyi új szerze-mény gyûlt össze. A lemez be is tartja, amit címével (The Trip) ígér: Murphy képletesen és konkrétan jókora utat tesz meg, néha konkrétan mihozzánk: a Budapest Chachacha címû gusztusos latin lounge mûdarab például az azonos nevû, népszerû fõvárosi szórakozóhelynek szóló hommage, Roger Beaujolais ihletett vibrafonjátékával és a magyar Secta Chameleon-duó vokáljával. Rákerült a lemezre egy-két régebbi klasszikus is, persze kissé máshogyan - a Soul Callt, amelynek eredeti mesterszalagja elkallódott, konkrétan újravette Murphy, ezúttal hosszabban és Davide Mantovani basszusjátékával megtoldva. S azt kell modanunk, a maga nemében a többi szám is épp ily tökéletes. A Seven Samurai Kurosawa-filmzenén alapuló, fúvósokban gazdag dubja, a Herbie Mann Beaujolais vibrafonjátékára ápülõ afro-latin funkja vagy a címadó The Trip több mint tízperces, 4/4-es hangszerszólókkal és fura effektekkel dúsított dzsesszgrúvja garantáltan megmarad a hallgatóban. A Baghdad a maga zaklatott elektrodzsessz-hangulatával és a meglepõen absztrakt Acid Jazz Ed tökéletes lezárása a lemeznek - az utóbbit a változatosság kedvéért a kedves kollégának, Eddie Piller kiadófõnöknek dedikálta a szerzõ.

- minek -

Afro Art/Deep Distribution 2006

*****

Forradalmárok A rendszerváltás illúzióvesztése igazi, filmért kiáltó téma, mégpedig a szó mûvészeti értelmében: nem (csak) a történet, hanem a formanyelv szintjén. Az elvásás és csorbulás technikája teheti ezt az igencsak kultúrához kötött tapasztalatot általánossá, és ebben egy olyan nemzetnek, mint a román, van némi elõnye: az õ rendszerváltásuk forradalmi körülmények között zajlott (álljon itt e mondat ennyire szándékoltan óvatosan), és sokkal nagyobb kiábrándulást hozott. Ezt a szomorú folyamatot helyezi elénk képekben e film. Temesvár bizonyos részei semmit sem változtak '89 óta, a terek már önmagukban iróniát hordoznak - az elkoszolódott lámpák, a leomlófélben lévõ lakótelepek -, s ehhez társul a személyek elvásása és kicsorbulása, a történelemtanár másnapos ébredése, a tévészerkesztõ készülõdése mûsorára, vagy Piscoci bácsi készülõdése a Télapó-szerepre. A beállítások felidézik a Fehér tenyér tört, mondjuk úgy, megalázott képeit (Hajdu Szabolcs és Porumboiu között három év a korkülönbség), egyáltalán, a néhol belógó mikrofon, a henye képek a roncsfilm újabb generációját idézik.

A három élet aztán egy tévéadásban kapcsolódik össze, ahol jobb híján azt kéne eldönteni, hogy volt-e Temesváron '89-ben forradalom, vagy nem. Az eleve abszurd kérdést egyre eszementebb diskurzus követi, a kelet-európai népek történelmi tudatának nyomorúsága pedig megkapja méltó formáját.

(Sajnos a magyar felirat szándékolatlanul erõsíti a roncsfilmhangulatot, néha a román eredeti szöveget kell segítségül hívni a megér-téshez.)

- dercsényi -

Forgalmazza a Szimplafilm

****