Pierre-Laurent Aimard elsõsorban a kortárs nagyok, Boulez, Carter, Kurtág, Ligeti zongoristájaként elismert. Ám újabban a klasszikus repertoár is foglalkoztatja, felvette Beethoven összes zongoraversenyét, és új koncertlemezén Schumann ifjúkori két remekét játssza: Szimfonikus etûdök, Karnevál. Persze most sem tagadja meg avantgárd indíttatását, a romantikus szenvedélytengerbõl, kedélyhullámzásból, hangszínorgiából nem sok marad. Egyetérthetünk némi purizmussal, de a nyereség oldalon kevés mutatkozik. Kétségtelen, hogy Aimard játékában felhangzik sok, eddig kissé rejtett polifon elem; a legszebb példája ennek a Szimfonikus etûdök 17. trackje, ahol egészen ligetisen szálazza szét a szólamokat, eljutva a poliritmika határáig. És az is kortárs vonás, hogy pl. eljátssza a Schumann által csak a szemnek, a mûvelt kottaolvasónak írt, azaz nem elõadásra szánt, általa "szfinxek"-nek nevezett, az a, asz, esz, c, h hangra alapuló zenei rejtvényeket a Karneválból. (Ez koncerten belefér, ám otthon hallgatva kissé értelmetlennek tûnik.) Mindezt a valóságos vagy vélt modernséget olykor erõszakoltan éri el Aimard. Játéka szerfölött önkényes, tempóváltásai és -választásai olykor meghökkentõek (a Karnevál "Promenade" részét még sosem hallottam ilyen gyorsan, holott az elõírás comodo), gondolkodás nélkül játszik accelerandót, ha a kottában ritartando áll (és viszont), a Karnevál elején a bal kéz akkordjait fesztelenül arpeggio veszi - miért mindez? Valamiféle koncepció jegyében, mely Schumannt a modernség amolyan elõfutáraként érzékeli. Mégis több játékosságot, ha lehetne!
- csont -
Warner Classics, összidõ: 65.27
****
Kispálya Az apa alsógatya nélkül vasal, közben fenyegeti a fiát, hogy katonai iskolába küldi. Alkalmasint semmi szükség intézményes regulákra, a kis Tommi (Alessandro Morace) elég kemény kiképzést kap otthona falai közt is. Kim Rossi Stuart (úgy is mint apa, úgy is mint rendezõ) a ridegtartásban látja szerepe lényegét. A lányával elnézõ, ám fiától túl sokat váró férfi távolról sem az a konfliktuskerülõ alkat, Tommit is az agresszív magatartásra próbálja kondicionálni. Magával cipeli fõnöke irodájába, tanulja meg a büdös kölök, hogyan kell kitaposni az elvégzett munkáért járó bért. Nemtelen versenyeket provokál közte és nõvére között, amelyekbõl csak a kisfiú jöhet ki rosszul...
A kulcsos gyerekek egyik nap iskola után hazaérve zilált anyjukat pillantják meg a lépcsõházban (Barbara Bobulova egyszerûen elragadó). Szétsírt sminkben, kezét tördelve próbálja visszanyerni gyermekei bizalmát és szeretetét. Igyekezetét az apa hazaérkezése töri darabokra: a férfi gyermekei szeme láttára a hajánál fogva cibálja ki az elõszobába. Az önmagát porig alázó nõ térden könyörög megbocsátásért.
Másnap hajnalban bíróság várja a gyerekeket a konyhában: az anya sorsa fölött ítélkezõ családi testületbõl Tommi sem maradhat ki. A gyerek megfigyelõ magatartása kiválóan alkalmas arra, hogy az õ szemüvegén keresztül mélyebben megismerhessük a lelki terror és a fizikai erõszak családon belüli mûködését. Borzasztó, mondhatom. De nincs min csodálkozni, végre is nem vattacukros hollywoodi mesére, hanem kõkemény lélektani drámára váltottunk jegyet.
Bánky Bea
A Best Hollywood bemutatója
***
A rendszámtábla története Akit a rendszer- és rendszámváltás elõtt (1990) kicsit is orrba nyomott a benzingõz, és örömet okozott neki az autók tanulmányozása, az minden bizonnyal értékelni tudja a kecskeméti testvérek - Kenyeres Péter és Tamás - hobbiját, amelynek eredményeként másfél évtized alatt közel 10 ezer darab rendszámtáblát halmoztak fel otthonukban. Aki arra is kíváncsi, hogy egy ekkora gyûjteménnyel miként lehet együtt élni, az a Közlekedési Múzeum kiállításán néhány fotó révén választ kap erre. Azaz, bár tiszteljük a gyûjtõi elhivatottságot és a múzeum kiállításszervezõi szándékát, mondjuk ki: nagyjából erre az egyetlen kérdésünkre kaphatunk választ. A rendszámtábla történetére viszont nem.
Az ugyanis nem történeti tárlat, ha felszögeznek a falra egy csomó színes, olykor érdekes alakú rendszámot. Ráadásul úgy, hogy csak a származási helyüket jelölik, de mondjuk a használatuk évszámát nem. Így ugyanis könnyen elcsodálkozik az ember például a Nagy-Britanniából származó kis, fekete, ívelt táblán - hiszen emlékeink nem erre utalnak -, vagy a zöld-fehér osztrák rendszámon, ami nemcsak a sógorok rendszámreformja elõttrõl való, de még akkoriban sem volt általános.
Persze érdekes Losonczi Pál A 00-01-es táblácskája, de csak mert odaírták, hogy az õ kocsiján volt. És tényleg jó együtt látni - kvázi tárgyi emlékekként - a magyar rendszámokat a kezdetektõl napjainkig, de egy történelmi tárlaton ez kevés. Mert mondjuk mi a helyzet a nyolcvanas évek elején végrehajtott apró reformmal, amikor a kisbuszoktól elvették a G-s rendszámot, hogy aztán a személyautókon köszönjön vissza?
Szóval, ezt a kiállítást minden autómániásnak látnia kell, de a csalódások elkerülése végett: ez csak szemezgetés egy fantasztikus méretû gyûjteménybõl.
- bajnai -
Közlekedési Múzeum, 2007. január 31-ig
***
Eragon Kivesztek a sárkányos filmek, épp itt az ideje a kissé mostoha sorsú kreatúrák újbóli légtérbe idézésének. Bár kétségkívül van egy rossz szokásuk: rögtön minimum trilógiástul zúdulnak ránk a mitológiai amalgámok, elég csak A gyûrûk ura (szent és sérthetetlen) gerjesztette, lassan szépirodalomnak kikiáltott olyan regényfolyamokra bökni, mint a Harry Potter-brancs vagy a Narnia Krónikái (az oroszlán megkönnyezése) franchise. A kapcsolódó és ütemezett játékbolti terítés ilyenkor nagycsaládos szülõk tömegeit sodorja az anyagi bizonytalanság és az idegösszeomlás közelébe. De ki tudhatná jobban egy tinédzsernél, hogy mit akar a többi gyerek! Ezt a sztorit nem akárki írta, állítólag még tizennyolc sem volt, mikor csak úgy kiszopta a kisujjából. Jelenleg deresedõ huszonvalahányasként még mindig élete fõmûvén dolgozik. Egy fiatalember ismereteivel megegyezõ félkegyelmû uruk-hai zombik, hitehagyott ex-sárkányölõ, teleportálgató mutáns, vágyálmai érinthetetlen hercegnõje és a - százezernyi jelentkezõbõl - kiválasztott alteregója népesíti be az ismerõsnek tûnõ fantáziavidéket. Nagy részét idehaza forgatták, ez szerencsénkre nem feltûnõ, mint ahogy a rettegett hadúrként próbálkozó John Malkovich jelenléte sem több a jófajta prostituált epizódszerepénél. Ott van még Jeremy Irons - jó hírû elõdjéhez, Obi-Wan Kenobihoz hasonlóan teszi, amit tennie kell; bábáskodik és okít halálig. S ha már a talentumnál vagyunk, a prímet egy dögös sárkánycsaj viszi.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
***
Mozart: Don Giovanni A mezei, másképpen közönséges kritikusnak is lehetnek a messzi távolból csodált, kitüntetett személyes kedvencei. Például Ferruccio Furlanetto, a nagyszerû olasz basszista, aki igazán ritka vendég nálunk, ám a múlt hétfõn Budapesten lépett fel. Méghozzá Leporellóként, mely szerepnek az utolsó negyedszázadban alighanem õ volt a legeslegigazibb hitbizományosa, s nagybirtokosa. Ilyesformán, a recenzensi elfogultságot beismerve, s az énekesi jelenlét tüneményszerûségét kidomborítva, talán megbocsátja nekem a tisztelt olvasó, ha a Solti György emlékére rendezett, s egy-két paraszthajszál híján majd' elsõrangú (lásd alant a csillagokat!) koncertszerû Don Giovanni-elõadás szereplõgárdájából most csakis az itáliai klasszisbuffóval foglalkozom.
Furlanettónak ma már talán nem oly fiatalos csengésû a hangja, mint az 1980-as évek elején Salzburgban rögzített Karajan-féle elõadás felvételén, ám azért a padrone árnyékában zsörtölõdõ, s az amorális amorózó sikereit dühödt tisztelettel elirigylõ Leporello figuráját mostanság is változhatatlan perfekcióval, a szikár komikusok eleganciájával adja a közönség elé. Egy-egy panaszos vagy éppen felháborodott bõdülése még ezen az engedményeket nem ismerõen koncertszerû, az énekeseket szigorúan a zenekar mögé parancsoló elõadáson sem tévesztette el a hatást, s a snájdigul jól vasalt operista helyett rögvest a démonikus úri betyár bûnsegédjét láttuk a dobogón. Pedig az olasz mesterdalnok, aki egyébiránt az úgynevezett eszköztelen színészek zárt kasztjába sorolható (Don Giovanni szerepében éppúgy, mint vérfagylaló II. Fülöpként vagy gutaütésesen fel-felfortyanó Don Pasqualeként), mást se tett, csak énekelt. Fegyelmezetten, kollegiálisan, rangrejtve.
László Ferenc
Mûvészetek Palotája, december 11.
****
Titi Robin Trio, Ando Drom Lassan megszokja az ember, hogy a Mûvészetek Palotája termeiben izgés-mozgásra serkentõ koncerteket adnak, a fölserkentség viszont kiéletlen marad. A fellépõk átütõ erejének is próbája ez: magukhoz tudják-e rántani a publikum lelkét a széksorok fegyelmébõl. Thierry "Titi" Robin triója a ráadásdarab eljátszásához azt a feltételt támasztotta, hogy a közönség perdüljön táncra, amibõl aztán leginkább a széksorok közötti fegyelmezetten félszeg, elveszett álldogálás lett - de ez még mindig jobb, mint az, amikor a zenészek spanyolos tapsritmusait nehéz vastaps formájában igyekszik lekövetni a magyaros ritmusérzék.
Mire azonban eljutunk idáig, némi toporgás után körbeutaztuk a világot. Az elsõ részben játszó Ando Drom zenéjében egyfajta elfogódottságot lehetett érezni, amit legfeljebb repertoárjuk részleges frissítése indokolhatott: az új dalokban van valami érthetetlen, behízelgõ táncdalszerûség, túlzott könnyûség a szokott elmélyültséghez képest.
A franciák keleties, indiaias hangvételben kezdtek. A zenekarvezetõ - egyfajta "betért" roma - ekkor udon (arab lanton), majd buzukin játszott, és csak késõbb gitáron. Francis Varis ígéretesen röfögtette, nyígatta a harmonikáját, a brazil Ze Luis de Nascimento takarékosan használta ütõalkalmatosságait. Már-már valami ambient irányú eltévelyedéstõl tartottunk, de hármuk játékába egyre több feszültség költözött, a dallamok mintha ilyen-olyan helyi ízekre utaltak volna, e helyek pontos hollétét viszont csak sejtésszerûen rögzíthettük, de sóváran, mint valami fiktív útifilm furcsa, elérhetetlen tájait. Semmi fontoskodó emelkedettség, helyette sok mosoly és derû, a zenészek önfeledten elbíbelõdtek a részletekkel, játszadoztak a hangszínekkel, és csak a katalán rumba és a flamenco vidékére érve döbbentünk rá, hogy már végig is utaztattak bennünket a cigányok vándorlásának évszázadain. Legalább itt, a végállomáson maradtunk volna még.
- kyt -
Fesztivál Színház, december 16.
****
Paul Murphy: The Trip A londoni bázisú, igényes, eklektikus tánczenében utazó Afro Art kiadót még a legendás producer Ashley Beedle alapította, ám manapság már a sokoldalú Paul Murphy igazgatja a céget, aki emellett rendszeresen pörgeti a jóféle, gyakorta saját kiadású vinileket világszerte - többek között hazánkban. És persze töretlen szorgalommal gyártja a zenéket is - mostanra egy egész csokornyi azaz albumnyi új szerze-mény gyûlt össze. A lemez be is tartja, amit címével (The Trip) ígér: Murphy képletesen és konkrétan jókora utat tesz meg, néha konkrétan mihozzánk: a Budapest Chachacha címû gusztusos latin lounge mûdarab például az azonos nevû, népszerû fõvárosi szórakozóhelynek szóló hommage, Roger Beaujolais ihletett vibrafonjátékával és a magyar Secta Chameleon-duó vokáljával. Rákerült a lemezre egy-két régebbi klasszikus is, persze kissé máshogyan - a Soul Callt, amelynek eredeti mesterszalagja elkallódott, konkrétan újravette Murphy, ezúttal hosszabban és Davide Mantovani basszusjátékával megtoldva. S azt kell modanunk, a maga nemében a többi szám is épp ily tökéletes. A Seven Samurai Kurosawa-filmzenén alapuló, fúvósokban gazdag dubja, a Herbie Mann Beaujolais vibrafonjátékára ápülõ afro-latin funkja vagy a címadó The Trip több mint tízperces, 4/4-es hangszerszólókkal és fura effektekkel dúsított dzsesszgrúvja garantáltan megmarad a hallgatóban. A Baghdad a maga zaklatott elektrodzsessz-hangulatával és a meglepõen absztrakt Acid Jazz Ed tökéletes lezárása a lemeznek - az utóbbit a változatosság kedvéért a kedves kollégának, Eddie Piller kiadófõnöknek dedikálta a szerzõ.
- minek -
Afro Art/Deep Distribution 2006
*****
Forradalmárok A rendszerváltás illúzióvesztése igazi, filmért kiáltó téma, mégpedig a szó mûvészeti értelmében: nem (csak) a történet, hanem a formanyelv szintjén. Az elvásás és csorbulás technikája teheti ezt az igencsak kultúrához kötött tapasztalatot általánossá, és ebben egy olyan nemzetnek, mint a román, van némi elõnye: az õ rendszerváltásuk forradalmi körülmények között zajlott (álljon itt e mondat ennyire szándékoltan óvatosan), és sokkal nagyobb kiábrándulást hozott. Ezt a szomorú folyamatot helyezi elénk képekben e film. Temesvár bizonyos részei semmit sem változtak '89 óta, a terek már önmagukban iróniát hordoznak - az elkoszolódott lámpák, a leomlófélben lévõ lakótelepek -, s ehhez társul a személyek elvásása és kicsorbulása, a történelemtanár másnapos ébredése, a tévészerkesztõ készülõdése mûsorára, vagy Piscoci bácsi készülõdése a Télapó-szerepre. A beállítások felidézik a Fehér tenyér tört, mondjuk úgy, megalázott képeit (Hajdu Szabolcs és Porumboiu között három év a korkülönbség), egyáltalán, a néhol belógó mikrofon, a henye képek a roncsfilm újabb generációját idézik.
A három élet aztán egy tévéadásban kapcsolódik össze, ahol jobb híján azt kéne eldönteni, hogy volt-e Temesváron '89-ben forradalom, vagy nem. Az eleve abszurd kérdést egyre eszementebb diskurzus követi, a kelet-európai népek történelmi tudatának nyomorúsága pedig megkapja méltó formáját.
(Sajnos a magyar felirat szándékolatlanul erõsíti a roncsfilmhangulatot, néha a román eredeti szöveget kell segítségül hívni a megér-téshez.)
- dercsényi -
Forgalmazza a Szimplafilm
****
