Filozofálni nem kötelező. Semmi dehonesztáló nincs abban, ha valaki ír egy könyvet, amiben nem akar az élet nagy kérdéseire válaszolni. Vagy legalábbis felvetni közülük néhányat. Jól felépített karakterek, izgalmas cselekmény, hangulatteremtő erő - ennyi nagyjából elég is ahhoz, hogy az olvasó meg legyen elégedve. Természetesen nem állítom, hogy magvas gondolatoknak nincs helyük az irodalomban. Kifejezetten üdvös, ha egy regény hátterében átgondolt írói mondanivaló lapul. Nem szerencsés azonban, hogy az intellektuális mélyszántás kötelezőnek tűnik. Mintha manapság az egzisztencialista problémafelvetésektől, a test és lélek közti kapcsolat mibenlétéről való diskurzustól válna érdekessé, értékessé egy irodalmi alkotás. Akkor is, ha a gondolatok elcsépeltek, megalapozatlanok, kifejtetlenek, és teljességgel híján vannak az értelmező kontextusnak.
Kőrösi Zoltán láthatóan tisztában van ezekkel az elvárásokkal. Regénye hemzseg az ismétlődő sablonelmélkedésektől, amelyek némelyike már olyannyira közhelyes, hogy az olvasó önkéntelenül is belepirul az olvasásukba. A következtetések pedig általában annyiban merülnek ki, hogy az élet nagyon nehéz, csakúgy, mint a szerelem, de azért néha mégis jó nekünk. Talán pont ebből kifolyólag nem találni választ a címben szereplő kérdésre, sem pedig a kötet hátoldalán szereplő, a regényből vett idézetben felvetett problémára, miszerint "Az lenne jó, ha nem kellene test a szerelemhez?". Mivelhogy a Milyen egy női mell? elvben a halandó test vágyai és a lélekben örök szerelem konfliktusával foglalko-zik elsősorban. Gyakorlatilag azonban nemhogy válaszokat nem kapunk, de még csak nem is találkozunk a fenti problémakörrel a regényben. Kétségtelen, hogy többször is előfordulnak találomra odabiggyesztett, a fizikai vonzalom és a romantikus szerelem konfliktusára vonatkozó utalások, de hogy egy megvilágító erejű(nek szánt) példával éljek: ha Kant Az ítélőerő kritikája című művének minden oldalára firkantok egy ételreceptet, attól az még nem lesz szakácskönyv. Az alcím (Hazánk szíve) értelmezése pedig - legalábbis részemről - még várat magára.
Mindezek ellenére nem lenne tisztességes azt állítani, hogy Kőrösi műve rossz. A szerző nagyszerűen teremti meg a családregény kiindulópontjaként szolgáló Duna-parti kisváros 19. század végi, 20. század eleji, poros, fülledt, mégis mitikus légkörét. Ahogyan García Márquez olvasása közben szinte érezzük az őserdő szagát, itt is mintha már-már éreznénk a település áporodott levegőjét vagy a folyó felől érkező bágyadt, nyári szellőt. Részletekbe menő, érzékletes leírások, misztikus, múltba vesző legendák. Ebből a szempontból a regény kifejezetten élvezetes olvasmány. Nagy kár, hogy ebben a termékeny légkörben nem történik semmi. Illetve történik, de mivel a karakterek gyakorlatilag egyáltalán nincsenek kidolgozva, még véletlenül sem lehet velük azonosulni, így aztán az élettörténetük meglehetősen érdektelen marad. Akár a "filozofálás" vette el az időt a figurák megrajzolása elől, akár valamiféle bizarr írói koncepció eredménye ez, mindenképpen szomorú, hogy az egyes szereplőket (tisztelet az igen kevés kivételnek) csak a nevük különbözteti meg egymástól. Emiatt a könyv olvasását nem szabad félbehagyni, mert egy nap kihagyás után már egész biztosan fogalmunk sem lesz arról, hogy ki kicsoda. De talán nem is baj.
Kalligram, 2006, 287 oldal, 2600 Ft
