A III. (híd) ciklusban azonban a kötet fel is tárja saját szerkezetének működését, és itt röviden megemlíteném a híd háromféle - térbeli, tematikus és metafigurális - jelentését. Egyfelől a Pestet Budával összekötő hidak állítják elő a szövegek térbeli helyszínét, Budapestet. Szintén a híd metaforájában épül ki az I. ciklusban kifejtett férfi-nő (v)iszony, amennyiben a férfi karja hídként ível át a nő vállán. Az Erzsébet című novellában azonban mindez úgy módosul, hogy kettejük közé hídként a gyerek kerül, reflektálva ezzel a II. ciklusra, amelynek novellái a gyerek-szülő viszony torzulásait veszik számba. A híd mint a két part közötti átkötés tehát egyfelől térbeli funkciót tölt be, másfelől a családi v(iszony) metaforájaként sűríti az egész kötet tematikáját. Harmadrészt viszont, beékelődve az I. és a II. ciklus közé, a III. (híd) ciklus vezeti át az olvasót az élet kicsinyes (érzelmi, pénz- és egyéb) ügyeitől zajos partjáról az utolsó szakasz, a halál kietlen partjaira. Az innenből a túlra.
Szintén hídként működnek a III. ciklus novelláiban azok a kötések, amelyekkel az elbeszélő az egykor voltat, a történeti időt bevonja a jelenbe: legyenek ezek térbeli átkötések (régi és mai utcanevek, terek és épületek összekapcsolása) vagy éppen tematikusak. Ez utóbbit példázza a Petőfi hídon átsétáló öregasszony graffitiértelmezése, melyben generációk kapcsolódnak össze, amikor "tulajdonképpen tetszettek is neki a fura arcok és számára nem értelmezhető angol szavak, hogy fuck you, meg kiss...". A novelláskötet egyik legtalálóbb tematikus átkötése, ahogy a "genetikailag ízléstelen" királyi családok mélyenszántó történetfilozófiai tézisén merengő fogfájós szerelmes elgondolja, hogy "ha most királyság lenne, az esztétika tanszék tanárainak kiadná a parlament utasításban, hogy vizsgáztassa le a várományos uralkodót, hogy biztosan semmiféle esztétikai érzékkel nem rendelkezik. A vizsgálat eredményét Bacsó Béla tanszékvezető foglalná össze egy mindenre kiterjedő elemzésben, amely..." stb. Nem is elemzem.
A kötet legesetlenebb darabjának a Margit című hídnovellát tartom erőltetett Arany-átkötése (hídja) miatt, ami még akkor se találja meg a helyét, ha az elhagyott feleség bárgyúságát parodizálja. Majdnem ezt a színvonalat hozza a Szabadság is, és ezen még az olyan metázások sem segítenek, mint "a hidak elnevezése tulajdonképpen arra utal, ami hiányzik az embernek". A könyv legemlékezetesebb darabja talán A halottember és A népzenész, amely a szó hatalmának kiszolgáltatott nő férjgyilkosságának blődségében jelzi a halál végzetes esetlegességét. A lassú méreggel pusztított férfi halála, akinek "az idő felnyalta a vére színét" sokkal megrendítőbb, mint a haláltémát kissé üresjáraton erőltető A telefonszerelő vagy a Csöpi.
Összefoglalva az a benyomásom, hogy egyrészt Háy helyenként kiszolgáltatja szövegeit az erős kötetszervező elvnek, és ez nem feltétlenül tesz jót a novelláknak, másrészt meg ennyire (piros) lehet budapestinek lenni? Vagy nőnek. Vagy férfinak. Vagy gyereknek. Vagy öregasszonynak. Vagy élőnek. És egyáltalán, tényleg ennyire (piros) lenne lenni?
Palatinus, 2006, 240 oldal, 2800 Ft
