A Warner Classics ezennel befejezte a hétköznapian Ring-tetralógiának nevezett monumentális Wagner-opus Daniel Barenboim vezényelte, Harry Kupfer rendezte bayreuthi előadásának DVD-kiadását. Miután ezeken a hasábokon a ciklus második estéjéről, a Siegfriedről sem esett szó, logikus a kettőről együtt referálni.
Annál inkább, mert szorosan összetartoznak: mindkettőnek Siegfried a központi alakja, aki bizonyos értelemben a teljes mű "főszereplője". A német hős, akiben az "új ember" keresésének utópiája fogalmazódik meg. Siegfried Jerusalem maximálisan kitölti a szerepet, ha ideologikusan nem is épp ezt jeleníti meg.
De ne szaladjunk előre. A maga idejében (1988) polémikusan, bár a korábbi Boulez/Chéreau-Ringhez (lásd: Mérföldköves gyűrű, Magyar Narancs, 2002. január 10.) képest kevésbé ellenségesen fogadott előadás annyiban mindenesetre közel áll Wagner elképzeléséhez, hogy fölfogása mitologikusan időtlen, nem kötődik egyetlen konkrét korhoz sem, illetve egy adott nézőpontból - a jelenből - tekinti át a múltat és a jövőt. A múlt a "nordikus germán mítosz", a jövő az a katasztrófák utáni fiktív idő (ezzel kapcsolatban a csernobili robbanást, illetve az atomvíziót szokták emlegetni), amelyben a cselekmény lejátszódik. Kupfer azonban demitologizál, színpadán nem az istenek birodalma épül föl és omlik össze, hanem közönséges emberek teszik a maguk számára lakhatatlanná a földet. Ezt a helyzetet intellektuálisan csak ketten látják át, Wotan és Brünnhilde, akik nem tudják megakadályozni az összeomlást. Siegfried viszont egyáltalán nem látja át - ő a manipulálatlan, naiv áldozat. Jerusalem markánsan és - főként a Siegfriedben - igen jó hangi diszpozícióban hozza az ártatlan, hetyke kedélyt (a Siegfried felvétele 1992-ben, Az istenek alkonyáé egy évvel korábban készült!); ahogy cipőjét megpöckölve beleköt az "öreg" Wotanba, játékosan haverkodik Guntherral, vagy türelmetlenül sürgeti Brünnhilde álmából való ébredését, az egy motorikus későkamasz jellemrajza. Overallos Siegfried - Kupfer a pusztulás képeiből indítja "a történelem útját": Mime az erdőben egy kiégett mozdonyroncsban rendezte be kovácsműhelyét, Fafner barlangja rozsdatemető, a Rajna sellői hidraulikus csőrendszerben laknak, a Gibichungok munkásai pedig üzemcsarnokuk acélhídja alatt gyülekeznek.
A szereplők megtalálják a helyüket a pusztulás és az iparosítás képeiben. John Tomlinson Wotanja tele van a pozíciójából kibillent, szakadt értelmiségi vándor intellektuális energiáival, ami kezdetben tréfás ötletekre gerjeszti (a Siegfriedet eligazító erdei madarat a rendező jóvoltából ő hozza magával a zsebében és eregeti föl), utóbb már csak némán térdel a sírnál, melyben halott sarja süllyed el. Tomlinson mellett Graham Clark Miméje a másik kiválóság: a gonosz törpe mint pattogó bohóc-sarlatán egészen lenyűgöző. Günter von Kannen mint Alberich tohonya szörnyeteg és nagy hang, Philip Kang szándékos gesztusból sótlan Hagenét egyedül az aranygyűrű tudja felvillanyozni. Waltrauteként föltűnik a mindig (most is) csodálatos Waltraud Meier. Anne Evans "egy számmal kisebb" Brünnhilde a kelleténél, igen óvatosan énekel, hogy ne hibázzon; méltósága a végjátékban megindító, de az áldozat és a világítélet tragikus pátosza elmarad.
Barenboim és Kupfer harmonikusan összedolgoznak (irigyeltem őket, amikor Bayreutban a függöny előtt percekig tüntetően átkarolták egymás vállát a pfújolók és bravózók káoszában); a karmester éppúgy lehántja a zenéről a fölös mázt, mint a rendező a játékról a fölös mozdulatot. A szenvedély szikár, "földközeli" gesztusokban fojtódik le. A végén mindent elemészt a tűzkráter, és - új utópiaként - mai ruhákba öltözött, poharazgató emberek, mint valami fogadáson, tévéképernyőkön néznek valamit, miközben egy kisfiú meg egy kislány zseblámpával keresi az utat. Kicsit szájbarágós kép, de legalább van mit gondolni a gép kikapcsolása után.
Wagner: Siegfried 2DVD, Götterdämmerung 2DVD - Warner Classics
