Na végre! Most is az történt, mint már annyiszor, hogy kalózkiadásokban, fájlcserélőkön már régóta terjedt valamilyen Nirvana-felvétel, amelynek hivatalos megjelentetésére hiába vártak a rajongók. A Universal a fejéhez kapott, és karácsonyra kihozta a híres Live! Tonight! Sold Out DVD-változatát.
A korábbi videóhoz képest az amszterdami koncert öt számával bővült az anyag, amely alapvetően az 1991/92-es Nevermind turné amerikai, brazil, japán és európai fellépéseire épül. Eredetileg Cobain ötlete volt az élő felvételek kreatívan összevágott kiadása, amit végül Novoselic és Grohl hozott tető alá. Régi tervük volt már, hogy az MTV monopolizált és elrajzolt képe, a gyomorbajos, fájvirág, halál jegyese Cobain ellenében úgy mutassák meg a barátjukat, amilyennek ők ismerték.
A Sold Out a lehető legütősebben indul: azzal a readingi fellépéssel, amely előtt azt híresztelték, hogy Kurt már halálán van a rengeteg drogtól. Tolószékben, hátulkötős kórházi hálóingben vitték föl a színpadra, ahol még egy összeesést is produkált, hogy aztán felugorva lenyomjon egy vadállatias koncertet. Ebből csak egy számot (Lithium) válogattak be, nem véletlenül: amilyen utánozhatatlan a hangulat egy ilyen szabadtéri fesztiválon, ahol sok ezer torok üvölt kórusban az énekessel, olyan siralmas a hangzás (elég belehallgatni pár readingi kalózfelvételbe). A számok közé interjú- és dokurészleteket vágtak, a szerkesztő Kevin Kerslake, a kevés Nirvana-klip legtöbbjének rendezője. Van itt pár botránykő, például az az angol tévéfellépés, amelyen Kurt gúnyt űz a playbackelésből, de a közel másfél óra javát az élő koncertek teszik ki. És ezekből feketén-fehéren kiderül, mit tudott a Nirvana. Három csávó a színpadon, a gitár-basszgitár-dob alapfelállásban, nincs vokál a háttérben, sem hastáncosnők az előtérben, nincsenek besegítő zenészek és kisegítő technika, csak ők hárman. (Vagy inkább kettő és felen, lévén Krist Novoselic nem annyira a zenei talentum, mint a régi iskolatárs jogán volt a zenekar tagja.) Kamuzásnak se módja, se tere, itt nincs más választás, mint irgalmatlanul odatenni magad, hörögve, üvöltve, sikítva, tépve, zúzva. És a Nirvana odateszi. Tudjuk, hogy Krist gyakorta ittas, Kurt hol heroinon van, hol metadonon, hol a detoxon, legtöbbször úton valahol a három között, de ez a szerettein meg a bulvársajtón kívül a kutyát nem érdekli, főleg nem a közönséget, aki akkor és ott akar olyat kapni, amitől zúgva száll. És olyat kap.
A dalok úgy, sőt úgyabbul szólnak, mint a lemezen. Onnét ugyanis nem a színpadi látvány hiányzik elsősorban, mert hiszen nincs is show, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy a nép eszelősen stage divingot mutat be, néha a koncert végén Kurt testi épsége kockáztatásával szétveri a berendezést. Még csak nem is arról van szó, amin annyit rugóznak a vájtfülűek, hogy miként csiszolja le az érdességet a stúdióhangzás. Inkább azzal ad többet az élő koncert, hogy a saját szemeddel látod azt, ami alig hihető: az egyszálbél srácot a libafosszín kardigánjában, az olcsó teniszcsukában meg a nem dizájnosan megszaggatott, hanem valóban agyonhordott farmerban, amint totál belemerül abba, amit csinál, és nem csalás, nem ámítás, isten bizonyra az ő kezéből meg az ő szájából jön ki a zene. Sokszor tűnik magányosnak a nagy színpadon, amit nem tudnak, meg se próbálnak hárman betölteni, bár Krist ugrál és Dave cséphadaróként veri a dobokat.
A Nevermindnak (de ez a többi lemezre is igaz) nem csak két-három húzós száma van, a többi meg a vatta. Jó, a Smells Like Teen Spirit agyoncsépelt, még Paul Anka is elnyomta Las Vegasban, de azt sem bírom annyira unni, hogy elkapcsoljak róla. A Nirvana már csak azért is megunhatatlan, mert ha jobban megnézzük, a legdallamosabb, legfülbemászóbb számukat sem könnyű utánaénekelni a fürdőszobában; Cobain egyik-másik riffje sokadszorra is nagyot tud ütni, hol szívtájékon, hol gyomorszájon. Minden zaftos történettől, vadászpuskától és óriáscetre méretezett aranylövéstől függetlenül a Nirvana zenéje az, ami máig eleven. Elemi.
Forgalmazza a Universal
