Zene

A brooklyni, jelenleg éppen kvintettként üzemelő Yeasayer kétszer már bizonyította, hogy tud jó és izgalmas lemezeket csinálni. Most azt is megmutatta, hogy baromi jól szólal meg a színpadon - minden értelemben.

Hogyan hat a kócos, fegyelmet nem ismerő ifjúsági lázadás a szegedi Dóm tér rendezett, ünnepien kifésült, érett korú közegében? Klasszikussá patinásodik-e az immár 43 éves rockmusical? Elegendő-e vajon a musicalszínészet a Hair előadásához? Ezeket a kérdéseket forgathatta a fejében a néző Bagó Bertalan formás, ügyesen kivitelezett s amúgy döntően Milos Forman filmjére támaszkodó rendezése láttán, melynek ütemesen pergetett kétórás játékideje végtére mégis jócskán felemás érzéseket ébresztett az ismerős dallamok nívós felidézésén túl egyéb elvárásokat is támasztó jegytulajdonosban.

Régen láttam már ennyire érzékeny és ennyire nyomasztó filmet. Sok töprengenivalót ad az időfelbontásos szerkezettel, a múlt és egy lehetséges jövő, a valóság és képzelet határának folyamatos átlépésével, a látszólag nyitott befejezéssel, a különböző olvasatokkal, s egyáltalán a végső kérdések - élet és halál, a megváltás és az újrakezdés lehetősége - feltevésével. Elszoktunk már attól, hogy ilyesmivel cseszegessenek minket a moziban.

Van egy jelenet ebben a filmben: az ellen elől lélekszakadva iszkoló hősök egyszer csak egy sziklaszirt peremén találják magukat, a mélyben lenn valami víz, tán egy patak, na jó, gyors folyású, nagy esésű hegyi folyó habzik, nyaldossa partját. A hősök visszahőkölnek, eljött hát a döntő pillanat, most szét lehetne rúgni - alkotóilag - az egész csehót. Mondjuk Michael Fassbender, a menekülők maroknyi csapatának rangidőse egy ilyet szólna: hát négyeljen fel a nyomorult barbár, szaggasson miszlikbe, de én oda akkor sem vetem le magamat, még vizes lesz a ruhám vagy megütöm magam. S akkor a közepén fel lehetne dobni egy magasabb tétet, el lehetne kezdeni egy új filmet. Nos,

Bizonyos kor után az ember (főképp, ha nő) hajlamos azt gondolni, hogy punciügyben nem lehet már meglepni. Női magazinokon és szakkönyveken túl, a Vagina-monológok és mindenféle felszabadult női irodalmi antológiák után a női nemi szerv bizony túlbeszéltnek tűnik. Megvizsgáltuk kívülről és belülről, izgalmi és nyugalmi állapotban, megnéztük, hogyan kell átoperálni, orgazmust csiholni belőle és így tovább. Első ránézésre ez a könyv is egynek tűnik a sokból, amely a lerágott csontból a velőt azért még kiszopogatná.

Egy 1978-as bécsi Trubadúr Karajannal, egy 1982-es milánói Ernani Mutival, valamint egy 1992-es londoni Otello Soltival - a közelmúlt operajátszásának osztályon felüli régiójából kínál többszörösen reprezentatív antológiát Plácido Domingo három Verdi-előadása, mely most kedves Puccini-szerepeinek nyomában egyetlen dobozba zárva várja a 69 esztendős dalszínházi imperátor rajongóit. A már jó ideje karmesterként és operaigazgatóként, újabban pedig immár baritonként is tevékeny Domingót tenorpályafutásának viruló teljében mutatja ez a három előadás, míg a három szerep jószerint páratlan zenés színészi tehetségének különb-különbféle oldalait bámultatja velünk.

Igaz ugyan, hogy a meleg vizet és a spanyolviaszt nem kell föltalálni - de megtiltva azért nincsen, hogy újra és újra föltalálják, és ebből alkalmasint elég jól lehet élni. A drámagyárban legalábbis így van - és nem a "nincs új a Nap alatt" miatt, hanem mert a tuti az tuti. Hamarjában Bernard Slade és Neil Simon neve jut eszembe - ők mindketten a meleg vízben és a spanyolviaszban utaznak, első osztályon méghozzá, még inkább magángépen.

című könyve "életrajzi regénnyé összeálló novellafüzér" - mondja a fülszöveg. Persze, de ahogy egy "útinapló szempontjából lényegtelen, mi található egy városban", úgy az életrajznál sem érdekes, mi volt, mi van egy életben.

Látszólag ellene dolgozik a sors: Peaches a júliusi portugál Marés Vivas fesztiválon mamutnak öltözve (!) óvatlanul leugrik a dobfelszerelésről, és szétroncsolja jobb bokáját. Ennek dacára egy kifejezetten virgonc Peaches mutatkozik be a Sziget közönségének: előbb konkrétan komondornak (na jó: meglehet, mamutnak) öltözve, majd kapucnis kamuflázsban ugrál és énekel - mögötte az extravagáns Sweet Machine trió nyomul.

"A baj csak az veled, mondtam magamban, hogy mindig megfordítod a képeslapot, és elolvasod az üzenetet. Amit láthatatlan tintával, vérrel és könnyel írnak." Ekképp filozofál Lew Archer hetedik (1958-as keltezésű) nyomozása során egy szépséges, horgászokkal pettyezett tengerpartot szemlélve, s keserű önvádjával tevékenysége lényegéről vall.

Amilyen híres Kilgore ezredes aranyköpése (I love the smell of napalm in the morning), majdnem olyan híres, igaz, kevésbé pallérozott, főleg a 80-as évek tévésorozatain szocializálódott amerikaiak körében John "Hannibal" Smith ezredes szövege (I love it when a plan comes together). Az amerikai hadsereg e két díszpéldánya közül kétségtelenül Hannibal kezéhez tapad kevesebb embervér, és ha az ütközetben elhullt ártatlanok számát tekintjük, még jobb a mérlege: a The A-Team című tévésorozat, melynek az örökkön szivarozó galambősz Hannibal volt az egyik arca, kevés vért használt, inkább a családbarát, matchboxeladásokat ösztönző akciókban utazott.