Amilyen híres Kilgore ezredes aranyköpése (I love the smell of napalm in the morning), majdnem olyan híres, igaz, kevésbé pallérozott, fõleg a 80-as évek tévésorozatain szocializálódott amerikaiak körében John "Hannibal" Smith ezredes szövege (I love it when a plan comes together). Az amerikai hadsereg e két díszpéldánya közül kétségtelenül Hannibal kezéhez tapad kevesebb embervér, és ha az ütközetben elhullt ártatlanok számát tekintjük, még jobb a mérlege: a The A-Team címû tévésorozat, melynek az örökkön szivarozó galambõsz Hannibal volt az egyik arca, kevés vért használt, inkább a családbarát, matchboxeladásokat ösztönzõ akciókban utazott. Mi sem természetesebb, mint hogy a remake-ben minden egyes szivarra gyújtás egy kis kikacsintás is egyben a régi szép idõkre, és az is sokat mond, mikor kerül sor az elégedett füstölésre: naná, közvetlenül azután, hogy Liam Neeson, az új Hannibal-modell, határozott mozdulatokkal kivágja magát a halál torkából, majd rágyújt, és elereszt egy hunyorgó mosolyt a kamerába. Ilyen hunyorgást csak olyan akcióhõs engedhet meg magának, akit nem nyomasztanak a jellemfejlõdés és a fizikai realitások terhei; egy mûanyag katona például, aki (ami) akár egy tankkal is simán kiejtõernyõzik egy zuhanó repülõbõl. Neeson mellett még hárman (egy komikus, egy sportoló és a kettõ keveréke) alakítják az action figurákat; tudnak lõni, pacsizni, térdben rugózni, a fejtartásuk is állítható, nyárra mi kell még? Talán csak szakállas arabok, izmozó mexikóiak, egy jó csaj és néhány elvetemült CIA-s.
Forgalmazza az InterCom
** és fél
