Musical - Hervadóban - James Rado-Gerome Ragni-Galt MacDermot: Hair

Zene

Hogyan hat a kócos, fegyelmet nem ismerő ifjúsági lázadás a szegedi Dóm tér rendezett, ünnepien kifésült, érett korú közegében? Klasszikussá patinásodik-e az immár 43 éves rockmusical? Elegendő-e vajon a musicalszínészet a Hair előadásához? Ezeket a kérdéseket forgathatta a fejében a néző Bagó Bertalan formás, ügyesen kivitelezett s amúgy döntően Milos Forman filmjére támaszkodó rendezése láttán, melynek ütemesen pergetett kétórás játékideje végtére mégis jócskán felemás érzéseket ébresztett az ismerős dallamok nívós felidézésén túl egyéb elvárásokat is támasztó jegytulajdonosban.

Hogyan hat a kócos, fegyelmet nem ismerő ifjúsági lázadás a szegedi Dóm tér rendezett, ünnepien kifésült, érett korú közegében? Klasszikussá patinásodik-e az immár 43 éves rockmusical? Elegendő-e vajon a musicalszínészet a Hair előadásához? Ezeket a kérdéseket forgathatta a fejében a néző Bagó Bertalan formás, ügyesen kivitelezett s amúgy döntően Milos Forman filmjére támaszkodó rendezése láttán, melynek ütemesen pergetett kétórás játékideje végtére mégis jócskán felemás érzéseket ébresztett az ismerős dallamok nívós felidézésén túl egyéb elvárásokat is támasztó jegytulajdonosban. Aki azután az elégületlenség magyarázatát keresve egyhamar arra a következtetésre juthatott, hogy a probléma bizony jelentős részben a már régen legendássá vált alapanyagban keresendő. A Hair ugyanis, akár az őseredeti, akcionista szellemű off-Broadway produkciót, akár a koherens sztorivá összerendezett mozifilmet értjük is e nevezet alatt, ma már több ponton is sérülékeny alkotásnak tűnik. Ilyesformán stiláris, politikai és hangulati kötődése egy meghatározott történeti pillanathoz éppúgy kételyeket kelthet, mint az a tény, hogy a populáris kultúra mítoszává nemesült musical zenéje sajna meglepően sok ponton bizonyul hígnak és feledésre érdemesnek.

Nyilvánvalóan a szegedi produkció alkotói is érezhették a történet újrapozicionálásának szükségességét, ám az általuk választott megoldás mindössze kínos perceket eredményezett, s nem a Hair kívánatos megifjodását. A történethez tapasztott játék a hippikorszak lázadását koros hajléktalanként visszamesélő Claude Bukowski monologizálása, cigilejmolása és Vietnamot Afganisztánra cserélő szentenciái révén próbálta ugyanis közelebb taszajtani hozzánk az egykor lazán szőtt s mára mégis elnehezült példázatot, de az ötlet kivitelezése végül csak még jobban megterhelte a cselekményt. Ám míg a háborús tematika, a szabadság és az állami erőszak ütközésének témája, s hozzá a most gesztus gyanánt feldobott nincstelenség megjelenítése hidegen hagyta a közönséget, addig figyelemre méltó módon a Hair szexuális felszabadító vonulata rendre állásfoglalásra késztette az ünnepi hangulatú publikumot. Sőt, a közelünkben elmormolt kommentárok hallatán határozottan úgy tűnt, hogy - egyszerre túl és innen a szexuális forradalmon - a musical leginkább eleven vonulatának éppenséggel ezek az amúgy tüntető óvatossággal levezényelt mozzanatok számíthatnának.

A hatalmas színpadot majd' mindvégig jól kihasználó, táncban perfekt (koreográfia: Román Sándor) s Vereczkei Rita díszleteivel ügyesen operáló előadás másik gyengéjének a musicalszínészet bizonyult. E játékmodor és színpadi létezésmód általános legitimitását semmiképp se vitatnánk el, ám úgy tetszett, a Hair - jórészt épp akcionista múltja és korosodása miatt - többet és mást kívánna a játszó személyektől, mint amit az Operettszínház elitje készségszinten produkál. Dolhai Attila lázadó Bergerként is ugyanaz a rokonszenvesen kontrollált jelenlétű zenés színész, mint mindenkor, s ezen a profi módon kivitelezett asztalon táncolás sem változtat. Ez a Berger nem éget behívót, s nemhogy törvényt, de még illemszabályokat sem hágna át - jó fiú ő, aki énekben korrekten energikus, míg prózában maga a fegyelmezettség. Akárcsak Dolhai, úgy Kerényi Miklós Máté (Woof) is műhajat visel, s ez az egyébiránt szimpla észlelet ezúttal a színészi hatáskeltés áthághatatlan korlátját jelzi: a tehetséges operettszínházi tag egész estés erőbedobásával sem volt képes feledtetni első, hitelt apasztó benyomásunkat, mely a parókás musicalszínész zsánere láttán támadt. A hippi törzs afroamerikai beltagját játszó György-Rózsa Sándor (Hud) ugyancsak hasonló gondokkal került szembe, s szinte hasonló eredménnyel próbált meggyőzni minket lázadó valójáról, melyhez neki ráadásként még a gyermekét és gyermekének anyját elhagyó ifjú ember engesztelhetetlen nonkonformizmusát is körvonalaznia kellett volna. Az énekesi teljesítmények mindazonáltal megérdemelt tetszést arattak, bár igaz, a nézői elégedettség érzése rendszerint már abban a pillanatban feltámadt, amint a mindenkor megbízható Makláry László beintette zenekarának a soron következő sláger előkéjét. Az úrilányt adó, egyebekben - meglepő módon - szintén közepes méretű hitelproblémákkal szembesülni kénytelen Peller Anna (Sheila) és a törzsének férfi tagjait majdan gyermekkel megajándékozó, nagyszívű Vágó Bernadett (Jeannie) különösen kellemes produkciót nyújtott a szólamában.

A rögvalóság, ha tetszik, az "itt és most" érzete leginkább egy apró epizódban vált uralkodóvá ezen az estén, midőn Berger a televízió előtt tanyázó szüleit látogatta. Mert jóllehet Faragó András és Náray Erika kettőse félreismerhetetlenül a Hairnél alig pár évvel ifjabb Adáshiba közegét idézte, azért a tévénéző házaspár rögvest a legközelebbi ismerősünknek tűnt - szemben a behívójukat elhamvasztó hippikkel vagy a Sheila születésnapját ünneplő echt-amerikánus milliomosokkal. A színészi jelenlét imponáló erejét pedig Szemenyei János (Bukowski) tette érzékletessé, aki nemcsak becsülettel megküzdött az öreg homeless keretjátékával, de fiatalos esettségével, prózában és énekszóban egyaránt szerethető teljesítményével két órára valóságossá tett egy eredetileg legfeljebb tán halványan körülrajzolt figurát.

Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, augusztus 14.

Neked ajánljuk