Egy 1978-as bécsi Trubadúr Karajannal, egy 1982-es milánói Ernani Mutival, valamint egy 1992-es londoni Otello Soltival - a közelmúlt operajátszásának osztályon felüli régiójából kínál többszörösen reprezentatív antológiát Plácido Domingo három Verdi-előadása, mely most kedves Puccini-szerepeinek nyomában egyetlen dobozba zárva várja a 69 esztendős dalszínházi imperátor rajongóit. A már jó ideje karmesterként és operaigazgatóként, újabban pedig immár baritonként is tevékeny Domingót tenorpályafutásának viruló teljében mutatja ez a három előadás, míg a három szerep jószerint páratlan zenés színészi tehetségének különb-különbféle oldalait bámultatja velünk. A bécsi Trubadúr, melynek tévés világközvetítésébe amúgy beugrással került a szeszélyesen zseniális Franco Bonisolli helyébe lépő Domingo, a harmincas tenor hangjának lírai színgazdagságával hökkent: a közönséget eufóriába emelő csúcspontnak ezúttal nem is a III. felvonásbeli Stretta megszokott hangtornászati attrakciója, hanem az azt közvetlenül megelőző f-moll ária kiáradó költőisége bizonyul. Karajan önfeledten ómódi rendezésében mozogva Domingo trubadúrja - akárcsak oldalán a Leonora szólamát beragyogó Raina Kabaivanska - maga az emberi tisztaság letéteményese; színpadi létezésének mindenkor autentikus pátosza és eredendő nemessége a szolid játéklehetőségek közepette is az életnagyság fölé növő, s mégis valószerű Manricót teremt.
Verdi másik nobilis spanyol lázadóját, Ernanit viszont éppenséggel egy formabontó, a XIX. század romantikáját ironikusan ellenpontozó, sőt szó szerint is szintekre bontó rendezésben játszotta Domingo, amikor a Scala 1982/83-as évadának nyitóprodukciójában fő- és címszerepet vállalt. Luca Ronconi rendezése annak idején a közönséget éppúgy vitára késztette, mint az előadásban fellépő operatörténeti legendákat (Freni, Bruson, Ghiaurov), ám Domingo szerepformálásán vajmi kevés nyomát leljük frusztrált ellenérzésnek vagy éppen elbizonytalanodásnak. Szexepiles, nemes haramiája első renden szavának álló úr, s azután rögtön az elérzékenyülésig szerelmes férfi - s a figura e végzetes, merőben romantikus kettősségét a Riccardo Mutira és pompás zenekarára támaszkodó Domingo mindvégig nyűgözően érzékletessé teszi, még ha így olyik alkalommal el is feledteti velünk a rendezést vagy a mélyülő-emelkedő színpadképet.
A négylemezes, bónuszként bő órányi Domingo-interjúval gazdagított kiadvány magaslati pontja mindazonáltal a Covent Garden 1992-es ünnepi Otellója. Domingo az idő tájt - túl Carlos Kleiber milánói sorozatán és Zeffirelli mozifilmjén - már rég a mór operai megtestesülésének számított, s Elijah Moshinsky gusztusos rendezésében szinte minden mozzanat e ritka formátumot sulykolja. A mélytüzű hang még a legjobb formáját nyújtja, a színészi alakítás pedig a prózai Otellóknak is dicsőségére válna: ahogy a fél testtel még az államügyek fölé hajoló ciprusi kormányzó kezével egyetlen röpke, ingerült gesztust tesz Jago első gyanúsító szavainak hallatán, abban a mikrojátékban a tragédia teljessége körvonalazódik. A tizennyolc évvel ezelőtti díszelőadást Károly trónörökös is megtekintette (oldalán a látványosan elhidegült Dianával), s a felvétel tanúsága szerint e rezervált kékvér nem átallott lelkesült brávót kiáltani. Ha ő nem szégyelli, mi ugyan miért szégyellnénk a rajongásunkat?
Warner Classics, 2010
