KISPÁL ÉS A BORZ

  • Iványi Zsófia
  • 2010. augusztus 19.

Zene

Olyan, mintha még mindig a HÉV-en lennék, csak ott melegebb volt, és senki sem öntött le sörrel. Miután nem tudok megfelelő választ adni a fülembe többször is azt üvöltő srácnak, hogy "ezért az egy hétért érdemes csak élni, hát nem?", inkább odébb araszolok a perctől percre duzzadó tömegben, és letáborozok egy negyvenes fickó mellett, aki folyamatosan Lovasit egy sorral megelőzve énekli a szöveget. Legalább nem ér meglepetés. A színpad felől legalábbis semmiképp: mennek a jól ismert slágerek, néha egy-egy elfeledettebb példány is felcsendül, a szünetekben Lovasi aranyköpéseit élvezheti a nagyérdemű. Én speciel duplán; a mögöttem tartózkodó tinilánycsapat mindet elismétli, majd miután megadták a poénnak járó tiszteletet, tovább ugrálnak. Viháncolásuk láthatóan cseppet sem zavarja a fűben heverésző nagypapa korú fickót, akit csak az Emese és a Szőkített nő tud rávenni arra, hogy felálljon, és Travoltát megszégyenítő mozdulatsorokkal bizonyítsa, hogy nem csak a húszéveseké a Kispál. Főleg, hogy nevezettek még a világon sem voltak, mikor hőseink már iparszerűen húzták a talpalávalót.

Nem csoda, hogy a közönség tetemes hányada a zenekar mellett láthatóan saját fiatalságát is siratja, és bánatában még azt is elnézni, hogy olyan alapdarabok, mint a Barlangba dobolok vagy a Tinglitangli kimaradnak a repertoárból. Cserébe vannak sztárvendégek; a prímet persze a Csík zenekar prímásai viszik, de Németh Juci és Kiss Tibi is jól mutat az "alter" tán legfőbb honi megalapozóinak körében. Az, hogy - a kinek fenyegetés, kinek ígéret szerint - utoljára játszanak együtt, láthatóan nem lombozza le a kultzenekar tagjait: kedélyesen pörögve nyomják le a majd' háromórás koncertet. Az pedig hangulati és szociálpszichológiai szempontból sem kismiska, mikor több tízezer összepasszírozódott ember fejhangon üvölti, hogy "az egyetlen forradalmár vagyok a városban!".

Nagyszínpad, augusztus 9.

****

Neked ajánljuk