Zene

Az Arcade Fire, mint oly sokaknak, nekem is személyes ügy, hiszen kevés olyan zenekart tudnék mondani, amely ennyire segít átvészelni a szétcsúszott korszakokat. Persze nem csak ezért fontos ez a kanadai társaság.

Nem bagatellizálnánk el a dolgot: Bruce Willis zsarut játszik, és egy vagyont érő baseballkártyát is ellopnak tőle. Történik még, hogy egy spanyol ajkú szépség előkerül egy Mercedes hátsójából (a nagy kunszt persze a fordítottja lenne), a spanyol ajkú szépség dekoltázsából pedig egy feszület, ami valójában egy pendrive, ami nagyon kéne egy baseballütővel hadonászó rosszarcú gengszternek, akinek sok olyan kifejezés hagyja el a száját, melyeket a Hogyan beszéljünk rosszarcú gengszterül? című közismert tudományos munka előszavában is megtalálni.

Valódi súlya sosem volt a Rootsnak. Stílusában ott volt a funk, a soul, az r 'n' b, a hiphop - de egyik terepet sem taposta ki magának, mindet csak középszinten gyakorolja.

Internetes fórumok és honlapok kedvelt játéka találgatni, hogy kik lehetnek és hol rejtőznek a mai szabadkőművesek. Hát most itt van egy.

Amerikát fura népek lakják: szeretik a baseballt, a marshmallow-t és Adam Sandlert. Mivel nyaranta csak az utóbbi jelentkezik vígjátékkal, kénytelenek vagyunk őt előre venni.

Ikonikus képek felidézésével indít a film - vietnami háború, Tienanmen tér -, hogy ebben a kontextusban helyezze el a maga tárgyát. Csakhogy 1968 meg 1989 óta nagyot változtak a keretek, a képrögzítés és közzététel technikái. A "fehér inges csávó a tankok előtt" attól válhatott emblematikussá, hogy az egy nagyon jó kép, amit nem mondhatunk el a Neda Agha-Szoltani meggyilkolásáról készült mobiltelefonos felvételről. Pontosabban felvételekről, mert három is előkerült, amelyek némileg eltérő időtartamban és nézőpontból rögzítik ugyanazt az eseményt: egy fiatal lány a földre zuhan, orrán-száján dől a vér, két férfi próbál segíteni rajta, de látszik a szemén, ahogy eszméletét veszti; autóba teszik, de még útközben meghal; az egész dráma alig két perc alatt játszódik le. Valaki tovább filmez, és megörökíti, hogy az emberek elkapnak egy civil ruhás baszidzsi milicistát; feltehetően ő volt az orvlövész, aki egy háztetőről egyetlen célzott lövéssel szíven találta a fiatal nőt. A dokumentum még aznap megjelenik a YouTube-on és a Facebookon, onnan átveszi a nemzetközi sajtó, és a lány az iráni tiltakozások szimbolikus hősévé válik, mielőtt még az utónevén kívül (amelyen a videón szólongatják) bármit tudni lehetne róla. Ezzel párhuzamosan megindult a keresés és a találgatás - az interneten máig ott vannak annak a nőnek a képei, akit tévesen Nedaként azonosítottak; neki csak az árnyoldala jutott a sokszor megmentő nyilvánosságnak, s kénytelen volt elhagyni az országot. Ahogy a történet más szereplői sem úszták meg: az Agha-Szoltani család ma egyfajta belső emigrációban él, Neda vőlegénye és a felvételen látható fehér inges orvos - azóta mindketten közellenségek Iránban - külföldön, a másik, ősz hajú férfi (Neda zenetanára) otthon maradt és új verzióval léptették fel az iráni televízióban.

Erre vártam emberemlékezet óta. Ennél nincs tökéletesebb, talán csak az égő vonatból fejünkre eső kolerás tégla: Nicolas Cage Goethe-adaptációja a Disney stúdió kiszerelésében, teli magyar vonatkozásokkal - barátom, az élvezetek fennkölt csúcsa! És ahogy mondani szokták, nem is olyan tré, mint gondolnád. 1. Dehogynem. 2. Jó, majdnem annyira. Az úgy volt, hogy Merlin is magyar volt, na jó, nem teljesen, vagy semennyire, de akkor biztos, hogy mondjuk Dobogókőn űzte az ipart, a szívcsakra lábánál. És jött egy Horváth nevű csávó, oszt' azt egyből felvette tanítványának, még szép, mert a magyarok összetartanak.

Kiss Tibor Noé önvallomása, az Inkognitó a szorongás és a magány regénye - a kettő tökéletesen kiegészíti egymást, és egyik sem szűnhet meg, amíg az elbeszélő, Tibor meg nem tud békélni Noémival, azaz saját magával. Tibor ugyanis transznemű (vagy ahogy egy internetes "személyiségteszt" megállapítja, talán transznemű): nőnek érzi magát, és ha ezt valahogy ki tudja fejezni - jobb híján sminkkel és női ruhákkal -, akkor boldogabb. ' legalábbis így fogalmaz - de ennek a boldogságnak nyomát sem találni a regényben.

A könyvben három tanulmány olvasható a nők (és részben a férfiak) félrelépéseiről. Az alcím a jelenség pszichológiájára utal; ez azonban csak részben igaz, mert esetismertetések vannak ugyan, de ezek pszichológiai elemzése nem minden esetben történik meg, s akkor is elég felszínesen: nem pszichológiai módszerekkel, hanem a közgondolkodás logikája szerint.

Állandóság és változás - tavalyról és régebbről visszatérő, illetve eddig nem látott fellépők közül választhatunk.

Elektrokabaré, dubstep, ska és a többi - lesz mire bokázni, ha nem is mindegyik napon.

A Sex Pistols romjain született zenei próbálkozások közül kétségtelenül a Public Image Ltd. volt a legérdekesebb - nem véletlenül: elvégre a Pistols-tagok közül talán éppen John Lydon (a Pistolsban: Johnny Rotten) énekesnek volt a legnagyobb érzéke a zenei újdonságokhoz, s ahhoz, hogyan aknázza ki céljai érdekében más tehetséges zenészek képességeit és ötleteit. Igazából nem is sokat pazarolta az idejét: még 1978 elején (amikor éppen nagyban perelte egykori menedzserüket, Malcolm McLarent) sikerült egy később sikeresnek bizonyuló zenekart toboroznia. Persze mindez másként is alakulhatott volna: Richard Branson, a Virgin-birodalom ura eredetileg a Devóba szerette volna beprotezsálni Lydont, ám ehhez az amerikai kollégáknak nem fűlött a foguk (alkalmasint mindkét fél nagy-nagy szerencséjére). Ehelyett összefogott egykori osztálytársával, az ekkor már Jah Wobble néven működő basszusgitárossal, majd beszállt melléjük Keith Levene is, aki 1976-ban még a körmeit próbálgató Clash gitárosa volt. Dobosukat, a kanadai Jim Walkert egy Melody Makerben elhelyezett hirdetés nyomán találták meg. A nevet Lydon hozta (a The Public Image egy Muriel Spark-regény címe), s a szorgalmas próbák idején hangzatos sajtónyilatkozatokkal próbálta fenntartani a közönség figyelmét (teljes sikerrel). Széles körben terjesztette ama meggyőződését, hogy míg a Pistols a lázadó, addig a PiL inkább a kreatív énjét testesíti meg, egy rádióinterjújában pedig felsorolta azokat az inkább kísérletező előadókat, akik inspirációt jelentenek számára: Can, Third Ear Band, Peter Hammill, Augustus Pablo, Peter Tosh. S láss csodát, nem lehet nem észrevenni (pláne utólag meghallgatva), hogy a PiL oltotta először egymásba máig ható sikerrel a kraut(rock)ból és a dub/reggae-ből vett zenei hatásokat.

A Danko Jones zsinórban harmadszor tér vissza a Szigetre, az Iron Maiden pedig 2008 után áll ismét a Nagyszínpadra, hogy megmutassa nekünk, mi fán terem a virtigli angol heavy metal, de a legtöbb további fellépőt is láthattuk már az elmúlt években Budapesten, jó részük a Szigeten is játszott. Ebből a felhozatalból már tényleg csak a Guano Apes és a H.I.M. hiányzik a totális tutira menéshez - ezzel együtt az alábbiakat azért nem szívesen mulasztanánk el.

1997-ben, amikor tízéves volt a Kispál és a Borz, Pécsen, az Áfium nevű vendéglátó-ipari egységben interjúztam Kispál Andrással. Akkor írtam először és utoljára könyvet zenekarról. Nem mondom, egyszer-kétszer azóta is megfordultam arrafelé, de a pécsi szálon és ezen a zenekaron kívül nem kötődöm semmihez abban a városban. Na és erre most a Kispál és a Borz is leáll... Így aztán, ahogy újra nekivágtam Pécsnek, már nem az volt a kérdés, hogy hogy kezdődött az eleje, hanem hogy hogy kezdődött a vége.