A kilencvenes években azonban még újdonságnak, kellemes kis dzsessz-hop zenekarnak számított, a kétezres évekre pedig sötét, enyhén politizáló popzenekarrá vált, továbbra is nagy hangsúlyt fektetve az élõ zenészekre, akik a két alapító tag (MC Black Thought és a dobos, Questlove) kivételével szinte évrõl évre cserélõdtek.
Most se üzenet, se színvonal, se politizálás vagy jó értelemben vett sötétség. Black Thought azt állítja, igyekeztek felszabadultabb és nyugodtabb lemezt összerakni, most, hogy végre vége a Bush-érának, és Obama lett az elnök. Ámde, hoppá, kiderült, hogy nem megy nekik a pozitív. Nagyon szerelmes számok vannak, meg vendégként egy inkább lúzer, mint férfias John Legend (akivel szeptemberben közös album is jön), és akad nyafogós rap is Haitirõl (Dear God). Ne már! Be kell látni, igenis kellett a republikánus monszter ahhoz, hogy kreatívra szívják magukat, és hogy legalább egy rendes poplemezt le tudjanak gyártani. Nem Isten hozta Obamát, úgyhogy nem kellene gospelkórussal indítani a lemezt, és az is érthetetlen, hogy ha háttérzenészekként eddig nagyszerûen beváltak (például Jay-Z mögött), akkor most hogy lehet, hogy alig tudnak egy-két értelmes akkordot kicsikarni a szintibõl és az elektromos gitárból. Lehet, hogy a demokratikus új hullám szele váltott ki náluk krónikus végtagzsibbadást. Persze akár el is nézhetjük nekik a rémes ballépést. Feketelistára tesszük ezt a mûvet, majd megyünk tovább. Talán egy új kormány alatt ismét lesz értelme a Rootsnak. Pedig ha nem lett volna olyan erõs a mámor, kis gondolkodással akár egy szórakoztató Bush-búcsúztató lemezzel is le lehetett volna zárniuk a politizáló sorozatot Bye-bye Redneck, Re(tard)publicans vagy AmBush címmel.
Def Jam, 2010
*
