A program csaknem fele ismerős lehet azoknak, akik 2000 óta rendszeresen útba ejtik a Szigetnek ezt a vidékét. Tavaly is volt Csík zenekar (ezúttal vendégek nélkül lesz), Besh o droM, Oi Va Voi, 08001 Barcelonából és Orquestra Buena Vista Social Club Kubából. Az utóbbival éneklő Omara Portuondo és a mexikói Los De Abajo 2004, a Parno Graszt és a román Mahala Rai Banda 2005, a macedón Ferus Mustafovval fellépő Söndörgő pedig 2007 után tér vissza. A többi meghívott először szerepel itt, esetükben garantált hát az újdonság. Ha tetszést aratnak (s mindenféle egyéb körülmények is úgy alakulnak), akkor ők is csatlakozhatnak a visszatérőkhöz (mint például a katalán főváros sokszínűségét és dinamizmusát zenébe oltó 08001, mely tavalyi, nem túl kedvező 17 órás státusából 19.45-re lépett előre). Miért is ne lehetnének átfedések a korábbi évek műsoraival? Kedvenc ételeinket, italainkat is egy életen át szívesen fogyasztjuk, a visszatérő zenészektől pedig nemcsak régi ízeket lehet várni, hanem újakat is.
A Világzenei Nagyszínpad idei műsorának feltűnő vonása az elmúlt években oly sikeres frankofon vonal elvékonyodása. Megszoktuk, hogy mindig akadtak francia vagy az afrikai frankofon világhoz kötődő zenekarok vagy előadók, akiknek koncertjein az itt szórakozó francia fiatalok annyira jó hangulatot teremtettek. Hangulatban idén is aligha lesz hiány, de a hangsúly ezúttal a spanyol felé tolódik el: az említett 08001, Omara Portuondo és Los De Abajo mellett Amparo Sánchez és a francia-angol-mexikói irányba egyaránt húzó Rupa & The April Fishes járul hozzá ahhoz, hogy a focivébé után zenei fieszta is legyen.
szerda
augusztus 11.
A napi ajánlat élén - a cseh muzsikát illető sztereotípiánkat egészségesen megkérdőjelező, pakisztáni elemektől is hajtott Cankisou, a rock felé kalandozó Csík zenekar és a kubai dal nagyasszonya, Omara Portuondo előtt - a spanyol Amparo Sánchez áll. Portuondóval éppenséggel duettet is énekelhetnének: Amparo friss szólóalbumát részben Havannában rögzítette, ugyanabban a stúdióban, ahol a legelső Buena Vista-produció is készült, itt hozták össze dalban a szentek partiját (La Parrandita de las Santas). Az album nagyobb részét az arizonai Tucsonban vették fel (innen a cím: Tucson-Habana), a Calexico két tagja, Joey Burns és John Convertino alkotói közreműködésével, szerves folytatásaként a Carried To Dust című Calexico-album egyik legihletettebb szerzeményének. És ezzel nagyjából oda érkeztünk, ahol tavaly abbahagytuk: az amerikai zenekar remek koncertet adott a Szigeten, de aki korábban a neten látta az Inspiración Amparo Sánchezzel közös felvételét, csak annyit tehetett, hogy odaképzelte az énekesnőt Joey Burns mellé a színpadra. A képzelt alak most hús-vér valójában megjelenik majd, miközben ezúttal a Calexico-fejekről lehet fantáziálni. 'k nagy szerepet játszottak abban, hogy Amparo pályája új irányt vett: saját nevének jelentésrétegeivel játszva elnevezett zenekara, az Amparanoia egy termékeny évtized után leállt, ő pedig korábbi harsánysága után egy szégyentelenül érzelmes világot hívott elő magából (kritika: Narancs, július 1.), amit épp visszafogottsága, finomra hangoltsága miatt valószínűleg csak részben idéz majd fel a Szigeten. Ebből az következne, hogy a fennmaradó részben visszatekerhetünk az Amparanoia pörgős éveibe is, ha már úgyis kimaradtak nekünk.
csütörtök
augusztus 12.
A Balkán irányába röpít délután a horvát Kries és a Besh o droM, este pedig Afrika felé az amerikai és ausztrál rockzenészek alkotta Dirtmusic és a mali sivatagi blues új felfedezettjei közé számító Tamikrest közös produkciója (lásd: Narancs, 2010. február 25.), s benne a külön figyelmet érdemlő instrumentális Niger Sundown - valamint, mindenekelőtt az egész heti program egyik legnagyobb dobása, a nigériai Tony Allen.
A Világzenei Színpad egyik fő érdeme, hogy rendre felléptet méltán legendásnak mondott nagy öregeket, akik tekintélyes életművük és személyes sugárzásuk erejével felejthetetlen élménnyé teszik a körülmények miatt olykor megkésett találkozást. Ez várható most Allentől is. "Kicsoda Tony Allen? Dobos, komponista és amatőr énekes" - mondja magáról a honlapján látható kisfilmben. Pár szóban a lényeg, szerényen, öntudatosan. Dobos lévén ugyanis Tony Allen a legtöbb időt mások szolgálatában, a reflektorfényen kívül töltötte, de a zenészek mindig tudták, mi mindent köszönhetnek neki. A színpad előtere, a szólamok többsége ezúttal is másoké lesz, de nyilván minden úgy történik, ahogy ő elképzeli, végtére is ez most a saját zenekara. Hetvenéves. Ebből tizenötöt Fela Anikulapo Kuti mögött játszott, épp abban az időszakban, a 60-as és 70-es években, amikor kiérlelődött jellegzetes stílusuk, a dzsessz, funk, soul és a helyi - szintúgy többféle hatást magába fogadó - highlife ötvözete, aminek az afrobeat nevet adták. Akkor természetesen Fela volt a lelke mindennek, de a lenyűgöző lüktetésért - az afrobeatből a beatért - mégiscsak Tony Allen volt a fő felelős. Új lemeze, a Secret Agent klasszikus afrobeathangzást hoz, nyilván erre épül majd szigeti programja is. Megláthatjuk, miképp fest a gyakorlatban a mesterdobos sokszor idézett hitvallása, mely szerint azért adott négy végtagot a jóisten, hogy használjuk őket.
péntek
augusztus 13.
Ez a nap Közép-Európáé, itt lesz az egész kozmopolita vircsaft. Pár óra alatt a világháború poklától a mai Berlin barátságos olvasztótégelyén át eljuthatunk a Balkánig (oda a Söndörgő röpít, Ferus Mustafovval). 'slakosok és betelepülők, emigránsok és disszidensek, kitántorgók és bevándorlók, maradók és menekülők, németek, oroszok és ukránok, magyarok, szerbek és macedónok, cigányok, zsidók és lengyelek, amerikaiak és angolok - avagy partizánok és paraziták, ahogy az elsőként fellépő Daniel Kahn & The Painted Bird lemeze mondja (Partizans & Parasites). A tengerentúlról Berlinbe keveredett s ott nemzetközi csapatot toborzó Kahn külön bejáratú klezmerjének befogadásához nem hátrány, de nem is feltétlenül muszáj nyelveket tudni (jiddist, németet, angolt) vagy ismerni a Lengyelországból Amerikába szökött Jerzy Kosinski sokkoló regényét, ami a zenekar nevét adta (A festett madár) - e nélkül is elszállhatunk velük egy berlini kabaréba, izraeli kibucba vagy New Orleans-i dzsesszklubba. A berlini Rotfront - magyar tagjai (Wahorn Simon és Gryllus Dorka) meg persze a repertoár magyar és roma részei miatt - még közelebbi történet, gátlástalan mulatság a KGST romjai alatt, minden határon túlmenő umca-umca (további részletek: Narancs, 2009. október 1. és december 17.). S mindennek a tetejébe jönnek még, szerencsére, régi rokon lelkeink Angliából: az Oi Va Voi tavaly diadalmas koncertet adott ugyanitt, és semmi oka nincs, hogy ez most másképp legyen. Időtálló albumaik, a 2003-as Laughter Through Tears és a 2009-es Travelling The Face of The Globe (méltattuk eleget: Narancs, 2009. június 4. és augusztus 6.) a biztosíték arra, hogy a Rotfront bulijából mélyebbre is ereszkedhessünk, mindannyian, akiket bennszülöttből bármikor menekültté változtathatnak a közöttünk élő fanatikusok.
szombat-vasárnap
augusztus 14-15.
Változatos a fesztivált záró hétvége kínálata. A barcelonai 08001 és a mexikói Los de Abajo tüze. A harmonika hajtotta Jaune Toujours mutáns belga sanzonjai. A rézfúvósokkal robbantó Mahala Rai Banda Romániából. A Parno Graszt autentikus roma folkzenéje Szabolcsból. A Budapest Bár zenészeivel készülő Ferenczi György & Rackajam.
S mellettük mindaz, amitől a világzene kifejezés hallatán e sorok írója hideglelést kap, illetve melegséget érez a szíve táján.
Nem a lebeszélés a szándéka ennek a cikknek, senkinek nem venném el a kedvét attól, hogy a fesztivál végén a Shantel & Bucovina Club Orkestar zenéjére bulizzon bele a hétfőbe, de Shantel - azaz a bukovinai származású német Stefan Hantel - 2009-es lemeze, a Planet Paprika, különösen annak címadó dala számomra azt a produceri mentalitást testesíti meg, amikor a divatos egzotikumok összedobásával célozzák meg a sikert, s valami rémesen felszínes és idegesítő módon el is érik. Nálam ez a produkció átlépi a határt a popularitás és a populizmus között - előbbivel nincs bajom, utóbbiból nem kérek. Évekkel ezelőtt a jó ízlés nevében sokan elutasították a folkzenei hangmintákat használó belga Deep Forestet - hát inkább ők, mint Shantel.
Helyette hadd ajánljak valamit szívből: Rupa & The April Fishes, szombat, háromnegyed nyolc. Aki látta ugyanitt, 2004-ben az idei év legelején elhunyt Lhasát, az most valami hasonlóval találkozhat: önmagukban tán nem annyira tökéletes és drámai szerzeményekkel, de végeredményben ugyanazzal a bensőségességgel, nyitottsággal, természetességgel. Hogy is lehetne másként olyasvalaki esetében, mint Rupa Marya, aki Indiából bevándorolt szülők gyermekeként Kaliforniában született, négyéves korától a nagyszüleinél, Indiában, majd tízéves korától, a szüleivel Franciaországban nevelkedett, aztán San Franciscóban orvosnak tanult, s jelenleg ott és akként is dolgozik - közben meg csinálja ezt a mindenféle hatásokat magába olvasztó, már két albumnál (Extraordinary Rendition, 2008; Este Mundo, 2009) tartó nagyszerű zenekart, melynek élén hol angolul, hol franciául, hol spanyolul énekel. Föl sem merül, hogy soknyelvűségét a nemzetközi piachoz való igazodás igénye vagy a világkonyhanyelvben rejlő vicces lehetőségek kiaknázása motiválná - itt más minőségről van szó. Egész egyszerűen arról, hogy mikor mit igényel maga a dal mint önálló életre képes lény. Szülőanyjuk, Rupa ezt pontosan tudja. Aki pedig figyel rá, megérzi. És vele tart, bárhová is.
Koncertkezdési időpontok: 17.00, 18.15, 19.45, 21.30.
