A könyvben három tanulmány olvasható a nők (és részben a férfiak) félrelépéseiről. Az alcím a jelenség pszichológiájára utal; ez azonban csak részben igaz, mert esetismertetések vannak ugyan, de ezek pszichológiai elemzése nem minden esetben történik meg, s akkor is elég felszínesen: nem pszichológiai módszerekkel, hanem a közgondolkodás logikája szerint.
Bácskai Júlia Mások férjével... című írásával a "házasságtörés" pszichológiájába próbál bevezetni - jellemző, hogy a tárgyilagosabb "külső intim kapcsolat" helyett az erkölcsi ítéletet jelző kifejezést használja. Vagyis inkább egy hagyományos gondolkozású szerző erkölcsi felfogásával közelít a jelenséghez, és értékeli, pontosabban elítéli, majd ennek megfelelő tanácsokat is osztogat. Egyszer megjegyzi ugyan, hogy ettől még mindhárom érintett fél "rendes ember" lehet, bár a félrelépő férfi mindenképpen "csaló", hiszen megcsalja a feleségét. Feltehetőleg ugyanez érvényes a félrelépő asszonyokra is.
Minthogy pedig különböző újabb vizsgálatok szerint a férfiak és nők félrelépései a házasságok körülbelül 60-80 százalékát érintik, túlnyomó többségük tele van csalókkal, s a legtöbb gyermek ilyen családban nő fel. Első pillantásra ez tragikusnak tűnik, s a továbbiakban a szerző szerint csak úgy előzhető meg, ha visszatérünk a valláserkölcs által előírt erkölcsi szabályok tiszteletben tartásához. Hiszen "hiába ágálnak a feministák, ha a gondolkozásban még fellelhetők a 'férfi az úr a háznál' hagyományai." Bácskai ezért pontokba foglalja, hogy a férjek hogyan "uralkodjanak ösztöneiken" - figyelmen kívül hagyva, hogy az ember viselkedését nem ösztönök irányítják. Sőt a legszigorúbb vallásos mentalitást is átveszi, amikor azt is "hamis hűségnek", vagyis elítélendő, bűnös viselkedésnek tartja, ha egy férj nem lép ugyan félre, de más nőről fantáziál, például pornográf képeket vagy filmet néz, és ezt élvezi (a felesége helyett). Ezen a merőben konzervatív, nem a 21. századba illő erkölcsprédikáción az sem javít, hogy a szöveg tele van szépirodalmi idézetekkel, vagy hogy a vége felé még a színészek lelki problémáira is kitér (ami persze elég messze esik a témától). Bár a részleteket illetően sok elfogadható megállapítása van, Bácskai fejtegetéseinek egész koncepciója elavult, és nem ad megbízható támpontokat a jelenség megítéléséhez.
Varró S. Gábor (aki nem pszichológus, hanem jogász, és az ügyvédi praxisából hozta a válóperes eseteket) dolgozatában magasabb beosztású és életszínvonalú férfiak esetét mutatja be, akik a szeretőik kedvéért felborították házasságukat, de nem voltak képesek életüket a megszokott színvonalon folytatni; a szeretőikben is csalódtak, így végül is megbánták elhamarkodott lépésüket. Ebből nyilvánvaló az erkölcsi tanulság.
Jóval közelebb áll a pszichológiához a kötet harmadik dolgozata, Baktay Miklós és Zelka Párkapcsolat gazdagítás című írása. 'k (mint párterápiával foglalkozó pszichológus házaspár) itt egy olyan háromszögkapcsolatot elemeznek, amelybe aztán mások is bekapcsolódnak valahogy. Baktayéknak érezhetően van rutinjuk az esetismertetésben és -kezelésben. Magabiztosan törekszenek a pszichológiai elemzésre, s vannak jó meglátásaik. Csak az a kár, hogy szemléletük nem éppen korszerű; feltehetőleg a pszichoanalízisen nevelkedtek, így leragadtak az ösztönelméletnél, amit aztán az evolúciós pszichológiával és a biológiai pszichiátria egyes elemeivel egészítettek ki.
Az egész tanulmány túlnyomórészt nem a "párkapcsolat gazdagításáról" szól, hanem novellaszerűen leírja főhősének, egy óvónőnek a kalandjait különböző férfiakkal, akik közül eggyel házasságot is köt, és két gyermeket szül. Az érdekesség kedvéért a szerzők dialógusokat és egész sor ironikus megjegyzést iktatnak közbe. A több évtizedes történet epizódjait néhány szóval kommentálják; ezek gyakran közhelyszerűek, és nem túl meggyőzőek. A szerzők többször utalnak rá, hogy az érintettek helyett csak ők látják világosan a helyzetet, s el is magyarázzák annak, aki segítséget kér tőlük.
A dolgozat második felében aztán kicsit bővebben megvilágítják terápiás irányultságukat. Eszerint nem a morál vagy az igazság érdekli őket, hanem "a szereplők eredeti jó szándékát szeretnék megérteni", s minden résztvevő számára kedvezőbb helyzetet kialakítani. Elemzésük kiindulópontja a párkapcsolati dinamikán belül az úgynevezett "kitettségi időszakok" vizsgálata, mely kifejezés a kapcsolat fokozott sebezhetőségére utal. Az első ilyen időszakot sajátos módon "nászfrásznak" nevezik, s a házasságkötéssel, az elköteleződéssel kapcsolatos ambivalenciával hozzák összefüggésbe. A gunyoros elnevezéstől függetlenül a véglegesnek szánt elköteleződés valóban nehéz döntés sokaknak. Felmerül, hogy érdemes-e tartós párkapcsolatba kezdeni; hiszen a gyakorlat inkább az ellenkezőjét bizonyítja. "Mi azt mondjuk: a párkapcsolat... folyamatos munkával tartható fenn."
Minthogy az első részben ismertetett esettel és 5-6 szereplőjével a szerzők nem kezdettől, hanem csak évtizedek múlva kerültek kapcsolatba, nem is befolyásolhatták az eseményeket. Csak utólag tűnődtek azon, hogy mit lehetett volna tenni a "kitettség" periódusaiban, amikor a szereplők "érintéshiányban" szenvednek, vagyis nélkülözik az intim együttléteket, a szexuális kielégülést. Nemcsak az elköteleződési döntés, hanem például a szülés utáni időszak is ilyen, amikor a kisgyerek "rácuppan az anyjára", és teljesen leköti, kifárasztja őt.
Baktayék alapvető terápiás módszere az önbizalomhiány megszüntetése, a magabiztosság erősítése. Ezt ők "nőszínesítésnek" nevezik, és "önerősítő szerepgyakorlatokat" szerveznek. Itt egyrészt felvázolják, hogy mit tettek volna, ha a leírt eset bármelyik szereplője az adott helyzetben tőlük kér segítséget. Alapelvük, hogy nem erőltetnének semmit, sem az intimitást, sem az erkölcsös viselkedést. Gyakorlatiasabban keresnek pilléreket, alapokat. Ugyanakkor komoly akadálynak tartják a gyermekek jelenlétét, mert ők "egyáltalán nem tűrik" szüleik együttműködését; azonnal közbeugranak, közbefecsegnek. Tehát meg kell oldani, hogy a szülők átmeneti időre rendszeresen megszabaduljanak gyermekeiktől. Náluk például "a terápia ideje alatt jár az ingyenes gyermekfelügyelet".
De itt már tulajdonképpen az önreklámozás kezdődik; annak ecsetelése, hogy milyen nagyszerű élményeket és kedvező változásokat tud biztosítani a Baktay-féle párterápia. Alapelvük, hogy a válságba került párnak új és szokatlan közös élmények kellenek, amelyek megmozgatják a tudattalant. A tudattalan azonban "csak gyermeki örömöket ismer", amelyeken nem a "felettes én" uralkodik. Tehát nem nagy megbeszélésekre, tisztázó vitákra van szükség, hanem szótlan közös élményekre? Szerintük "a gátlások éppoly primitívek, mint az ösztönök". Tehát inkább gyermeki örömökről álmodozzunk? Infantilizálódjunk?
Mindenesetre aligha fogadható el, hogy ez lenne a párkapcsolatok és "külső kapcsolatok" 21. századi, korszerű pszichológiája vagy éppen terápiája.
Saxum, 2010, 190 oldal, 1150 Ft
