Még javában szárnyalt a Szatelit, úgyhogy rendszeresen láthattuk Selmeczi Tibort a tévéképernyõn, amikor õ - antikváriumban vásárolt, megsárgult kiadványok után - felvételét kérte egy szabadkõmûves-páholyba. Nem is annyira titkos körülmények között: egy kollégájával tömegközlekedve villamosról hívták föl a kontaktszemélyt. A Szatelitet nem sokkal késõbb megszüntették (összefüggés nincs), Selmeczi pedig a szélesebb nyilvánosság számára több év szünet után ezzel a könyvvel tért vissza, melynek mind megformáltságát, mind mélységét tekintve a nyitó és záró önéletrajzi írás az igazi erõssége (az elsõ különösen remek, vérbeli novella).
A kettõ közötti esszékrõl akár Benedek István hajdani megállapítása is eszünkbe juthat, mely szerint a szabadkõmûvesség - dacára az összeesküvés-elméleteknek - valójában egy "szép önképzõkör". Ennél azért valamivel többrõl van szó: Selmeczi a világról és az élet értelmérõl töpreng, illetve válaszok után tapogatózik - úgy, ahogyan azt a szabadkõmûvesek teszik a páholyok misztikus sötétjében. Ráadásképpen van a könyvben két vers. Mielõtt meglepõdnénk megint: a humorista rendszeresen publikált irodalmi lapokban, aminek a szamizdatos idõkben egy rendõrségi üggyel végzõdõ költõi est vetett véget.
Egy szabadkõmûves tehát elénk állt, és eddig nem látott oldaláról mutatta meg magát. Ez viszont történhetett volna szebb külcsínnel is: a szerkesztésen és a tördelésen lett volna még mit csiszolni.
Garbo, 2010, 132 oldal, 2300 Ft
*** és fél
