Áll a viharban maga a magyar - cikázott nyári villámként agyunkban a citátum szombat délután, ám a Hives kora esti fellépésének kezdetekor a napi zápornak már csak a mementóját, a pódiumot diszkrét távolságból körbeölelő sártengert találtuk ott a Nagyszínpadnál. A Hives persze alapvetően felhőoszlató zene: a dögös egyenszerkóban (szénfekete ancúg, fehér hózentráger) feszítő svédek hatvanperces műsora kétségkívül az idei Sziget legszórakoztatóbb koncertje volt rakendroll tárgykörben. Ezek a fiúk is a szarkalelkületű skandináv gitárzenészek táborát dúsítják, hiszen ha összemixelnénk egy (tetszőleges) 60-as évekbeli garázsrock-válogatás számait, alighanem pont az jönne ki belőle, ami a Fagersta nevű apró iparvárosból származó ötös erősítőiből árad, csakhogy a Hives az évek során olyan, tökéletes riffekre épülő, akkurátusan kicsontozott (a koncerten egyetlen szóló, egyetlen fölösleges dobpörgetés nem rondított bele a megkapóan minimalista összképbe) slágereket bírt írni, hogy azokkal egész egyszerűen lekörözték a bálványaikat, még a legnagyobbat, az amúgy oly kiváló The Sonicsot is. Die, Allright!, Hate To Say I Told You So, A. K. A. I-D-I-O-T, Walk Idiot Walk és társaik: ez egy olyan Sziget-koncert volt, amelyik kábé tizenöt darab, átlagban kétperces hibátlan dalból épült fel, s még az ősszel megjelenő új lemezről elővezetett friss tételek is elsőre hasítottak. Na és ahogy mindezt elővezették! A színpadon a Hives a rocktörténet összes nagy ívű gesztusát némiképp eltúlozva, mintegy karikaturisztikusan prezentálta - volt itt levegőbe ugrás terpeszben, illetve ollózva, lendületes gitárpörgetés a test körül, a hangfalak és a dobcucc megmászása, besprintelés a közönség közé és egy eredetinek tetsző, nehezen feledhető fordulat is, amikor az egész zenekar, akárha megállítanánk a filmet, hirtelen percekre megmerevedett mozdulat közben. Mindebben persze leginkább Howlin' Pelle Almqvist, ez a nagyra nőtt hiperaktív óvodásra emlékeztető énekes vitte a prímet, akinek az ordítva elővezetett kelekótya átvezető szövegei is szerethetők voltak ("A következő szám annyira ütős lesz, hogy attól a zenekarnak legalább egy tagja és a fél közönség is kómába fog esni" - és így tovább, ebben a tenorban, lelőhetetlenül). Nekem mégis a két dagadt, de sármos gitáros volt a kedvencem: az valami egészen bűvös látványosság, ahogyan az elegáns fizetőpincért megformázó, snájdig kis bajuszával tüntető Matt Destruction és a legkivált tokás henteslegénynek látszó Vigilante Carlstroem fej fej mellett zúz és csak zúz rendületlenül. És hát mondani sem kell talán, hogy az egész műsort feszesen, pontosan, ízesen játszották le mindannyian, mert hiszen a svéd retróban ez - tapasztalhattuk már mi is néhányszor - afféle általános iskolai alapkövetelmény.
Bárcsak ilyen szépeket írhatnék az est nagyszínpados záró zenekara, a Nine Inch Nails koncertjéről is! A precizitást illetően persze őket sem érheti rossz szó, hisz' voltaképp egyetlen hiba nélkül, első ligás zenekarhoz méltó koncentráltsággal zenélték végig a másfél órájuk összes számát; a bajoknak itt más volt a forrása. Először is az elővezetett műsor roppant hullámzó nívójú volt: a Heresy meg a Terrible Lie után ott voltak az új lemez, a Year Zero számai (Hyperpower, Survivalism, Me, I'm Not), amelyek élőben semmivel sem voltak kevésbé álmosítóak, mint lemezen - a The Great Destroyer csupán arra volt jó, hogy szóljon valami aláfestő zaj a szemkápráztató vetítés alatt (a koncert közepén néhány szám erejéig egy LCD-rács ereszkedett alá - amit aztán ezen a technikusok összehoztak, az valami egészen nagyszerű és ízléses fényjáték volt, verte a Stonesét is), amikor pedig az Eraser után elhangzott az Only, az olyan mértékű színvonalzuhanás volt, hogy egy jégverés sem hűthette volna le jobban a közönséget.
S a bombabiztosnak gondolt klasszikusok sem robbantak akkorát. Ahhoz ugyanis, hogy Trent Reznor privát szenvedéstől terhes, sötéten poétikus dalai valóban közérvényűvé válhassanak, nem elég csupán hangról hangra eljátszania a számokat, ahhoz minden egyes elénekelt sorban szívből hinnie kell, hogy aztán a néző se kételkedjen abban, hogy itt a gitár nem csupán egy hangszer, hanem az utolsó kapaszkodó maga. Ennek az átélésnek, ennek az olyannyira szükséges extra érzelmi töltetnek (amely ott lüktet a régi lemezeken) nyoma sem volt ezen az estén. Reznor karizmájából a magyar közönség nem tapasztalhatott meg sokat: egy felkészült NIN-feldolgozászenekar vezére alighanem ugyanezen a szinten vezette volna elő a számokat. És hiányzott az a vadság is, amit a régi videókon, meg 2001-ig az itt-ott elcsípett külhoni állomásokon lehetett megcsodálni; a kettétört szintetizátorok, a folyton egymásba ütköző zenészek, az önveszélyes kavargás. A szenvedély. Igencsak csüggesztő, ha egy olyan zenekar, amely a rombolásról (is) "szól", egy olyan zenész, mint Jeordie White, aki anno még Marilyn Manson mellett is észre tudta vétetni magát, udvariasan és gyakorlatilag észrevehetetlenül álldogál majdnem egy egész koncerten át (az üdítő kivételt Aaron North gitáros jelentette, az ő féktelensége a régi időket idézte). A Broken brutális zúzdáin nem fog az idő (a Wish, a Gave Up és a Suck a koncert messze legremekebb pillanatai voltak), a Closer pedig kétségtelenül olyan szám, amire emlékezni fogunk még tíz év múlva is. Míg erre a koncertre talán már holnapután sem.
Sziget, Nagyszínpad, augusztus 11.
