Nem feltétlenül hálás feladat délutáni napindító zenekarnak lenni, a Világzenei Nagyszínpadon sem - habár már az első napon rácáfolt erre a japán ütősegyüttes, a Gocoo érthetetlenül hatalmas sikere, és a skát játszó együttesek is sikerrel vették az akadályt. A Ska Cubanónak a csütörtök jutott, és még szerencséjük is volt, mert a kora esti felhőszakadás megvárta, amíg befejezik a koncertjüket. Az idei Sziget skafelhozatalára amúgy sem lehet panasz, arról nem is szólva, hogy ez az eredetileg jamaicai, de Európában újra (vagy változatlanul?) virágzó műfaj egyre inkább beszivárog a legkülönbözőbb világzenei stíluskeverékekbe. Igaz, az egyenletes, szaggatott fúvóshangokkal alátámasztott alapritmus nem különösebben bonyolult képlet.
Egy Peter A. Scott nevű üzletembert, latinzene- és Kuba-rajongót úgy tíz évvel ezelőtt lázba hozott az a tény, hogy miközben a karib-tengeri térség különféle zenéi között a legkülönbözőbb fúziók, kölcsönös vérátömlesztések jöttek létre az idők során, Castro országa kimaradt ebből a folyamatból. Lelki fülei előtt felhangzott egy elméleti kombináció: vajon hogyan szólna a ska, ha "rátennék" azokra a kelet-kubai ritmusokra és hangzásokra, amelyek mögött még jól érezhetőek az afrikai gyökerek. Vagyis megpróbálta elképzelni, mi történt volna a zenében, ha 1959-ben nem győz a forradalom, nem záródik be (vagy ki a térség kultúrájából) Kuba, és a nagyjából ugyanakkor kiformálódott ska is utat talál az országba. Mármint az eredeti ska, amit például a (harmadnap fellépő) Skatalites képvisel.
Scott egy, a régi kubai zenei világot jól ismerő londoni dj-t és énekest vett maga mellé. ' Natty Bo, a Ska Cubano vezetője.
Az újságíróknak várniuk kell, mert Natty a koncert előtt háromnegyed órával is javában gyakorol egy kongással, aki helyettesként került az együttesbe. Fülre húzott sapkájában, 50-es évek stílusú nadrágtartós nadrágjában mintha már színpadkész volna, csillagdíszes aranyfoga meg amúgy is állandó kellék, és talán az apró dobókockákból álló, lelógó nyaklánca is.
"Peter meghívott Santiagóba, ahol egyszerre három zenekarnak igyekeztünk átadni a skát - tulajdonképpen a lehetőségeket vizsgáltuk. Santiagóban olyan zenéket találtunk, mint a changuí és más, afrikai eredetű formák. De igazából a gyökerek, a kubai zene gyökerei érdekeltek, és hogy ezeket hogyan lehetne hozzáilleszteni a skához, amely az amerikai rhythm and blues által is befolyásolt jamaicai zenei jelenség, mento és kumino hatásokkal - ez utóbbi a kubai santeríára emlékeztet, és ahhoz hasonlóan szintén afrikai eredetű rituális zene." Vég nélkül sorolja a különféle ősi kubai és jamaicai ritmusképleteket, zenei formákat, miután a kongás kiképzését a különleges kubai gitárféleségen, tresen játszó társára bízta.
A kísérletezgetésből megszületett az első album, majd az átütő sikert hozó második, és ebből egyenesen adódtak a külföldi nyilvános fellépések. "A fő nehézség a ritmus volt. Olyan hangszereket akartunk bevonni a dologba, mint például a botijuela vagy a marímbula. (Az előbbi fúvós hangszerként használt cserépkorsó, az utóbbi üreges fatestre szerelt, pengethető fémlapocskákból áll - K. T.) Sajnos nem tudtuk megoldani, hogy az a rengeteg zenész, akik az első albumunkon játszanak, élőben is mind a színpadon lehessen, ehhez hozzájönnek még a kubaiakra vonatkozó utazási korlátozások, úgyhogy közülük csak hárman turnéznak velünk. Egy szűkebb együttest állítottunk össze, Londonban élő zenészekkel." Most még a maradék kubaiak sem léphettek színpadra. "Szerencsére van egy basszusgitárosunk, akit ide tudtunk utaztatni, kubai ütőst is találtunk, zongora viszont nem lesz, but the show must go on."
Natty Bo polgári neve Nathan Lerner. "Angliában születtem, kelet-európai zsidó családból származom, eredetileg Besszarábiából, ahonnan Lengyelországba, Litvániába vándoroltak tovább, végül a nagyanyám érkezett Angliába. A korábbi generációknak a litván ágon nem is volt még vezetéknevük, a hivatalos családnevemet - Lerner - már Angliában vették föl. Valójában az én nevem Nathan ben Ephraim volna."
A karrierjét egyébként cirkuszi bohócként kezdte, és amilyen komolyan volt képes beszélni a zenéje forrásairól, olyan önfeledt és szórakoztató a színpadi jelenléte. A mikrofon mögé már egy színes, elöl koronát utánzó cikcakkokkal díszített sapkában áll oda, nyakában gigantikus lakáskulccsal, és a mozdulatai mögé sem nehéz elképzelni valami idézőjelesen hagyományőrző porondot, labdaorral, bumfordi cipővel és bőséges hasra esésekkel. Viszont a koncerten bohóckodásról szó sincs, csak derűről és lendületről, az egyre szaporodó hallgatóság lelkes asszisztenciája mellett. A fúvóskar legjobbjának Eddie "Tan Tan" Thornton trombitás bizonyul, leglátványosabb tagja viszont a filigrán japán hölgy, Megumi Mesaku, aki nem sokkal testesebb a baritonszaxofonjánál, és bár kivételesen ördögi tudást nem mutat fel, dicséretes precizitással umcaumcázza végig a koncertet, sőt egy hevült pillanatában kitekeredve, a háta mögött átnyúlva dolgozza meg a hangszert. A játékos, menetelő ritmus eddigre már a hatása alá vonja a közönséget, és a produkció tomboló ovációt kap.
Jöhetnek a következő fellépők, akikre zuhogó eső, rájuk viszont egy koncertkörút vár: először Dél-Korea, aztán Mexikó, végül pedig az Egyesült Államok és Kanada, közben pedig - szeptemberben - felveszik a következő lemezüket is.
