Hatalmas, homorú lejtõ a színpadkép, amin az extrém sportolók ügyességével egyensúlyoznak a szereplõk. Az extravagáns díszlet tetején bábszínház zajlik, élõ emberek vetõdnek fel a háttérbõl, visszahullnak, vagy megülnek a rámpa tetején, és érzelmi kitöréseket, feszüléseket, elernyedéseket játszanak. Egy rongybábuszerû nõalak szerelmes férfival álmodik, három arctalan, de cseppet sem nemtelen barát egymással táncolja a durva férfiszocializációt. Idõnként megjelenik egy fehérbe öltözött alak, óriás heresérvnek látszó, hálóban rögzített emberfejszoborral a lába között, a hátborzongató szuperegó. A darabon végigvonul a várakozás, a koreográfus részérõl az önmegidézés, a fájdalom, az identitáskeresés. A Milán címû szólóból felismerem a képzeletbeli testvér szindrómát, elszorul a torkom: a színpad szélén felfedezem a társulat egykori legjobb táncosát, Gergely Attilát mint kütyü-mestert a zenészek között, akik nyilván a BiPolar kellékei és elhanyagolhatók. A beteljesületlen mesék szomorúsága vonul át a nézõk feje felett, pillanatra ad csak feloldást a ráadás poén, amikor a három férfi táncos mikrofonnak álcázott lámpával, önmagát megvilágítva rakendrollt énekel. Hát igen, végig hiányzott a humor, az önirónia, hát a végére biggyesztették töményen, mint egy fityiszt az anyaföld felé.
sisso
Sziget, augusztus 8.
****
Ménes Attila: Egy délután Noémivel Eddig sem tudtam semmit Ménes Attiláról, és most sem tudok róla semmit. A kötet anyagából egy jó novellát lehetett volna írni. De regény lett belõle. Pontosabban: az sem.
A felelõs szerkesztõ, Ruttkay Helga talán csak a kézirat második felét kapta meg, mert az elsõ száz oldal tele van problémás mondatokkal.A 20. oldalon: "Legjobban az a tusrajza tetszett, amely egy Kleopátra-frizurás kislányt ábrázolt, szomorú lehunyt szemût, tussal rajzlapra." A személyes kedvencem a következõ: "Az biztos, hogy nagyon vonzó feneke volt a lánynak, ilyen feneket, ilyen kívánatos segget eddig csak vonaton figyeltem meg." Érdekes viszont, hogy ezek a hibák a kötet fele táján "megszûnnek": a szöveg - nyelvtani szempontból legalábbis - innentõl már élvezhetõ.
A történet egy íróról szól, aki Budapesten bolyongva próbál exszerelmének, Noéminek a nyomára bukkanni. Közben természetesen felidézõdik a múlt. És ez lehetne jó, de nem az, mégpedig azért nem, mert a könyv egész világa nagyon "csinált". A jellemek szintúgy.
Nem egy szerelem története és nem egy nõ elvesztésének tragédiája rajzolódik ki a regényben, hanem csak egy tehetetlen férfi, aki gyakorlatilag eltökölõdte az egész életét. És végül eltökölõdte a nõt, Noémit is. Annyira eltúlzott ennek a szánandóságnak az intonációja, hogy a szöveg helyenként akaratlanul is parodisztikussá válik.
A város viszont legalább valódi: felismerhetõ tereken, helyszíneken játszódik az Egy délután Noémivel. És hogy szó essen a könyv erényeirõl is: két erõs rész található a regényben. Az egyik, amikor "Szászló", a fõhõs a családjáról mesél, a másik pedig a zárójelenet a vietnami büfében. Mindkét részlet azt bizonyította számomra, hogy Ménes Attilának vannak "tartalékai". Sok szó esik a könyvben az író-fõhõs készülõ (de el nem kezdett) regényérõl. Csupa jó ötlet. Talán azt a regényt kellett volna megírni.
Babiczky Tibor
Balassi Kiadó, 2007, 212 oldal, 1600 Ft
** és fél
Járó Zsuzsa A Színmûvészeti Egyetem 2003-ban végzett osztályának egy totószelvényre elegendõ ifjú színésze, az AlkalMáté Trupp Zsámbékon 13-14 évre tervez, az elõadások témája, azaz a címszereplõ kiválasztása évenkénti sorsolás eredménye. Az elsõ produkció mûfaját is feltehetõen a sors keze irányította: a hexameterekben zengõ prológ görög tragédiát ígér, akárcsak a hatalmas kartongurigákból kialakított oszlopcsarnok, a háttérben lobogó fáklya, a hírnök és a kórus. Csakhogy a mûfaj tisztasága meg-megtörik, a sorsfordító epizódok hétköznapisága okán leginkább stílusgyakorlatokhoz hasonlíthatnánk a látottakat. Mindettõl függetlenül a Máté Gábor vezette csapat remekül mûködik együtt, lendületes, olajozott, szórakoztató, üdítõ humorral és tehetséggel teli jelenetekben, nagy szeretettel mutatja be az egykori osztálytárs életének azon részleteit, amelyeket ez utóbbi hajlandó megosztani a nagyközönséggel anélkül, hogy úgy érezné, pellengérre állítják. Sok olyasmit tudhatunk meg Járó Zsuzsáról, ami szerepeibõl nem feltétlenül üvölt le a nézõtérre (kivéve talán a térdkattogást, amit az elsõ sorokban ülõk adandó alkalommal kihallhatnak), bár nem biztos, hogy elhisszük, hogy elsõsorban a baromfivágás traumája miatt menekült Szabolcsból a fõvárosba. Van sebhelye, vannak szerelmei, szomszédai, macskái, keres valamit, és nem alkuszik. Címszereplõvé bárki válhat, ugyanakkor - ha utólag alaposan átgondoljuk - kétséges, hogy akár (a mûsorfüzetben emlegetett) Antigoné vagy Hamlet története nagyon izgalmas lenne, ha nem a lényegre fókuszálna. A zenés elõadás mindenesetre kellemes érzéseket hagyott bennünk, leszámítva a finoman szólva is mostoha körülményeket (gondolunk itt az érdeklõdõk tömegét nehezen befogadó nézõtérre), és várakozással tekintünk az elkövetkezendõ évek sorsolásai elé. De az est kicsit elnyúlt, mint agg derekunkban a fájás, mire macskanyakat vakaró kézzel Zsuzsa búcsút inte felénk.
- molnárzs -
Zsámbéki Színházi Bázis, 2007. augusztus 11.
****
Goodbye Bafana James Gregory (Joseph Fiennes) több mint húsz évig volt Nelson Mandela börtönõre. Az õ emlékirataiból készült ez a film, ami kicsit drasztikusan, de feltétlenül igyekvõen mutatja meg, milyen lehetett a dél-afrikai apartheid.
Gregory egy farmon nevelkedett, egyedüli barátja egy fekete kisfiú volt, Bafana, vele játszott, tõle tanulta meg a xhosa nyelvet. Felnõttként mégis ugyanúgy undorodik a feketéktõl, ugyanúgy kínozza õket, mint az összes többi börtönõr. Mikre nem képes a társadalmi nyomás...
A film alatt végigkövethetjük minden szenvedését, s hogy - persze Mandela hatására - hogyan változnak meg az elképzelései a faji elkülönítésrõl, a dél-afrikaiakról, és valamennyire azt, hogyan nyeri vissza gyermeki ártatlanságát. És Joseph Fiennes szenved is derekasan, mintha itt-ott (mindenhol) túlzásba is vinné; khm, kicsit összeszedetlennek tûnik a játéka. Fõleg, miután elveszti a fiát, és próbálja helyrehozni azt, amiért szerinte Isten így büntetteÉ Mandelára viszont alig fordítanak idõt, pontosabban csak annyit, hogy a nézõ garantáltan elhiggye: egy konkrét félistent lát a vásznon. Ráadásul minden szereplõ úgy is beszél vele (Dennis Haysbert mindezt jól tûri színészileg, hisz a 24-ben sem volt ez másként).
Mindehhez már csak Gregory felesége hiányzik, nem fogják elhinni, Gloria (Diane Kruger) elõször csak a férje karrierjére gondol, aztán szép lassan õ is tisztelni, sõt látatlanban is imádni kezdi Mandelát. Az ember a film felénél már belefárad. Maradjunk annyiban: a Goodbye Bafana nehezen nézhetõ film. Biztos azért, mert tömény.
Horváth Klaudia
A Budapest Film bemutatója
**
BUDA ATTILA: TEREMTÕ UTÁNZÁS. BABITS-TANULMÁNYOK Soha rokonszenvesebb mondatot filológustól nem olvastam, mint amit Buda Attila írt a Mese a Dekameronból címû Babits-novellát elemzõ tanulmánya címe alá: "Értelmezésesszé avagy Érzékeny búcsú a deskriptív filológiától". Akiben ennyi önirónia van, attól akkor sem kell félnünk, ha a legdeskriptívebb filológia jegyében Babits gyerekkori dedikációit, a szekszárdi szülõház könyveit, a költõ Újpestre kerülésének ismeretlen dokumentumait mutatja be vagy a családi levelezésrõl, netán Babits kézírásának sajátosságairól értekezik. Ábrándosan megkérdezhetjük persze, újabb irodalomelméleti iskolák olykor fejfájdító ismeretében, szükség van-e erre, hisz mondhatnánk, csak a mû a lényeg, már persze, ha van egyáltalán mû, mert már ez sem biztos... Magam egyértelmû igennel válaszolok. Igen - fõleg, ha valaki olyan filológus, mint Buda Attila: soha nem feledkezik meg az egészrõl, minden az alkotó és a mû jobb megismerését szolgálja nála. Bizony jellemzõ, hogy Babits életében egyetlenegyszer, még szinte gyerekként szólítja írásban édesanyját "kedves anyuskám"-nak, s említi apját "édes apám"-nak! Buda Attila ebbõl nagyon is érzékenyen olvassa ki a szeretethiányt és a szeretetvágyat. Hamar kiderül, hogy nem csupán filológus õ, hanem vérbeli irodalmár, aki a pontosságra törekedve még a középosztály oly ködös fogalmáról is megfontolandókat tud mondani (az MDF-ben egymás kezébõl téphetik ki e szép kötetet). S olykor személyes megrendültségét is meri éreztetni: "Babits Mihály meséi szomorúak, fantasztikumuk borzongató, varázslatuk halálos."
A szerzõ minden erénye együtt van az említett, bravúros novellaelemzésben. A kötet megrendítõ Epilógusa pedig a költõ feleségének, Török Sophie-nak 1945-ben átélt tragikus hónapjait idézi fel.
Buda Attila remek könyve a filológia szó eredeti jelentését idézi fel: a szavak szeretete. Ha úgy tetszik: az értelemé.
d. magyari
Ráció Kiadó, 2007, 311 oldal, 2700 Ft
*****
Mau Mau Az idei Sziget ügyesen lovagolta meg a zenés nosztalgiát, és itt nem az idióta, multikulturális kontextusban immár megalázó Táncdalfesztivál-sátor vérciki mûsoraira gondolok.
A világzenei helyszínen egymásnak adták a technikát a rég nem látott, profi, etnoalapú alternatív csapatok. Például a Mau Mau zenekar, akiket elõször tizenöt éve láttam a Tilos az Á-ban, késõbb a Zene Ünnepén, majd a Világzenei Nagyszínpad 2002-es indulásakor a Szigeten. Ugyanolyan jók azóta is. Az 1992-ben készült Sauta Rabel címû debütalbum után számolatlanul adták ki a sikeres lemezeket (a Viva Mamanera címû sok éve sikeresen kimozdít a melankóliából, ha otthon meghallgatom), és különféle formációkban léptek fel, marokkói és indián muzsikusokkal, rézfúvósokkal és karneválon, szerencsére végig megtartva az akusztikus vonalat.
A Manu Chao nagyszínpadi sikerére jól rímelt a valaha, ugyanabból a meggondolásból, csak éppen párhuzamosan, Olaszországban indult, egykor foglalt házakban, utcán, underground klubokban otthonos banda koncertje. Az elmúlt néhány évben héttagúra bõvült, a piemonti csavargókról, illetve egy kenyai függetlenségi mozgalomról elnevezett zenekar ma is Luca Morino énekes-gitáros, Fabio Barovero harmonikás és Bienvenu Nsongan kameruni ütõs elgondolásain alapul. A koncepció pedig egyszerûnek tûnik: az itáliai tradicionális zene találkozik a világ többi részének zenéivel, beleértve az arab és a latin-amerikai területeket is. Ahogy elnéztem, most éppen a magyar fiatalok ízlésvilágával találkoztak szerencsésen, mert a koncertjükön mindenki táncolt, a nemzeti pitykéstõl a pufajkásig, a végén pedig a rendezõknek úgy kellett már leparancsolni õket a színpadról. Hiába, egész estés táncmulatságra való ez a rebellis, plebejus muzsika. Az olasz szigetkolónia kedvéért még egy idióta olasz slágert is újrahangszereltek ott, a helyszínen. Nehezen mozdult másfelé a tömeg.
- sisso -
Világzenei Nagyszínpad, augusztus 10.
*****
Bad Religion: New Maps Of Hell Valaki szólhatna már nekik, hogy a szövegeiket elmondták már mások sok százszor, és a zenéjüket is elkoptatták már rengetegen - legelõször is éppen saját maguk.
A majd' harmincéves, hajdan voltaképpen mozgalomindító punkrock banda új lemezén, a New Maps Of Hellen pont ugyanolyan a zene, mint az eltelt negyedszázad bármely másik Bad Religion-korongján. Ez persze még nem feltétlenül lenne baj, hiszen lehet az ilyesmit jól is csinálni (lásd pl. Motörhead), ám annak feltétele volna, hogy legalább egy lemezen belül megkülönböztethetõ legyen az egyik szám a másiktól - itt meg, ha összekevernénk a számsorrendet, és eltérõ lemezcímet találnánk ki, talán eladhatnánk másik új lemezként is ugyanezt az albumot. Az ún. változatosság kimerül az utolsó szám elsõ tíz másodpercében: a dalt zongoraszóló vezeti fel. A lemez legizgalmasabb része ez.
Ám mindez (ti. a zene) nem is túl fontos: az a pár akkord és a konstans dobtéma is csak azért szól, mert hülyén hangzana nélkülük az ének. Jobb híján muszáj tehát a szövegekre figyelnünk, és néhány szám után bizonytalanul megállapítanunk, hogy itt bizony szó sincs iróniáról: a "világunk gonosz, s ez szörnyû dolog", a "csináljunk végre forradalmat" és az "életünk a semmibõl a semmibe vész" jellegû szövegeket bizony komolyan kell(ene) venni. Ahogy az elmés borítót is: a Pokol új térképe természetesen felhõkarcolókat és metropolisokat ábrázol - az ember szeme még hiányolja róla a globális felmelegedést meg esetleg az agresszív számítógépes játékokat.
Azokat talán majd a következõ lemezen.
Kovács Bálint
Epitaph, 2007
** alá
Törés És a gyilkos, hölgyeim és uraim: Anthony Hopkins. Szép a filmtõl, hogy nem hagyja sokáig sötétben a közönségét. Két lövés is dörren gyors egymásutánban: az egyiket Sir Anthony adja le, és a hûtlen asszony, bár csókra nyújtja orcáját, golyót kap a fejébe, a másikat viszont a filmkészítõk adják, amikor elõre megfontolt szándékkal lelövik a slusszpoént. Aki mind ez idáig - alig hagytuk el a Hollywood Boulvard-t és a fõcímeket - tisztességes, netalántán életszagú krimiben reménykedett, jobb, ha gyorsan más idõszámításra állítja az óráját. A Törés ugyanis egyvigyoros film, igaz, Hopkins megélhetési mosolya Hannibal Lecter óta erõs érv a mozijegyvásárlás mellett. Ez a mosoly úgy lett kitalálva, hogy még a leghátsó sorokban ülõk se gondolhassák másnak, mint némi öszszekacsintást is megengedõ bohóckodásnak. Szép a színésztõl ez a gyors és önzetlen vallomás: hohó, ez bizony nem a jó öreg Shakespeare, de még csak nem is egy finoman elaggott Merchant Ivory, hanem vásári komédia a javából. Jobbféle kacat, amiben már a figurák autóiról hitelt érdemlõen megállapítható, ki miben sántikál. Hopkins például nagyon rosszban, a jog kiskapuin szándékozik kisétálni a tárgyalóterembõl, de a sokáig vesztésre álló ügyészgyerek beleköp a levesébe. Ryan Gosling (ha nem figyel, még hamarosan Oscart kap, mi szóltunk) úgy fordul vissza az ajtóból a hivatalos jatékidõ utolsó percében, mint Columbo tette, amikor ballonkabátosan leleplezett. Ekkor már õ is vigyorog. Okkal, hisz végre felnõtt a feladathoz: fiatal bohóc a nagy öreghez.
- kg -
Az InterCom bemutatója
***
