A brit veterán kamaszkorában NYD-fanklubot vezetett, és hogy rajongása nem hűlt ki, jól bizonyítja, hogy tavalyelőtt sikerült az 1971-75 között működő zenekar még élő tagjait (ötből három) egy koncertre összehozni. Noha Morrissey megállapításával nem sokan értenek egyet, a Dolls jelentősége kiemelkedő. Igaz, hogy fennállása alatt csak két lemezt jelentetett meg, de ezek az albumok (New York Dolls, 1973; Too Much Too Soon, 1974) a punk "köpönyegei". Nem túlzás: a Ramones, de különösen a Sex Pistols hangzásának kialakulására döntő hatással volt Johnny Thunders és Sylvain Sylvain minimalista rock and roll gitározása, a Mick Jagger kinézetű David Johansen jellegzetes óbégatása. És ha már a kinézetnél tartunk, a Dolls ebben is úttörőnek számított. Az amerikai glam rock madárvilág első színes fecskéi voltak, fészket rakva a Mötley Crüe vagy a Twisted Sister gátlástalan papagájkodásának.
Szomorú történet a New York Dollsé: 1975-re teljesen kiütötték magukat; a Sex Pistols létrehozása előtt a nagy svindler, Malcolm McLaren próbált lelket verni beléjük, de a "fazonigazítás" teljes kudarccal végződött. Mondhatjuk hát, hogy Morrissey akciójával eljött "az igazság pillanata". De a 2004-es koncert után néhány héttel újabb Dolls-tag, a leukémiás Arthur Kane (basszusgitár) is meghalt, ezért nagy meglepetés, hogy idén egy vadonatúj albumon ragyog a New York Dolls felirat. A két túlélő, Johansen és Sylvain új társakra lelve tizenhárom dalt jelentetett meg. Friss és lendületes számokat hallhatunk, akadnak slágerek is, mégis leginkább az önirónia érezhető, szó sincs komolyra fordulásról. A lemez természetesen sokkal jobb minőségben szólal meg, mint a harminc évvel ezelőtt készült klasszikusok, de valójában semmit nem tesz hozzá a Dolls-életműhöz. Változna valami, ha Paul McCartney és Ringo Starr új cimborákkal kiegészülve Beatles-lemezt adna ki?
Roadrunner Records/CLS, 2006
