- káté -
Universal/Deutsche Grammophon 2DVD
*****
Vaszary Gábor: A szõkékkel mindig baj van Igen, továbbá a kõfaragókkal és balett-táncosokkal... A jó ég tudja, mennyire felelõs a két világháború közti, könnyû tollú szerzõ a szõkeségek iránti elõítéletek elterjedésében, de annyi bizonyos, hogy mûve politikailag nem inkorrekt, ráadásul a buta szentenciát nem férfi, hanem egy lány mondja ki, mégpedig Henriette, a fõhõsnõ Christine Rouard barátnõje. Úgynevezett habkönnyû, prózába öntött francia bohózat ez, jó, inkább színpadra, mint regénybe való dialógusokkal, egy-két szavas miliõábrázolással, egy babazsúr dimenzióit meg nem haladó lélekrajzzal, és persze vaskos vígjátéki félreértésekkel, szerepcserékkel, szereptévesztésekkel. Utóbbiban Vaszaryt nem érheti gáncs, mert míg korábban megjelent köteteit (Monpti, Ketten Párizs ellen, Hárman egymás ellen, Õ) "nehézbulvár"-nak nevezhettük (Magyar Narancs, 2006. május 11.), itt már egyértelmû a puszta szórakoztatási célzat. Ám most ez is kissé botladozó modorban adatik elõ, a valódi könnyedség, a valóban felhõtlen viháncolási kedv mintha hiányozna a kötetbõl. Vagy lehet, hogy egyszerûen csak elavult már ez a dramaturgia, ez a cselekménybonyolítás, ez a narratív modor, mely mindenáron fülbemászó akar lenni; az elbeszelõ arcáról minduntalan lecsorog a mézes máz. És a gonoszabb olvasók úgy érezhetik: azért a szinte minden mondatot új bekezdésbe hozó stílus, hogy meglegyen a megfelelõ terjedelem. Ez a bulvár szerfölött avítt.
- banza -
Helikon Kiadó, 2006, 249 oldal, 1990 Ft
**és fél
Richard Dorfmeister vs. Madrid De Los Austrias: Grand Slam A már szinte élõ legendának számító Dorfmeister és a szintúgy osztrák Kreiner-Tronigger duó (azaz a Madrid de Los Austrias) gyümölcsözõ együttmûködése vagy négy évvel ezelõttre nyúlik vissza: akkor készítették el a klaszszikus dzsesszvonalon fogalomnak számító Verve kiadó közismert és népszerû remixsorozata számára Willie Bobo Spanish Grease címû standardjának latin-funk-diszkó típusú átdolgozását, amit a világ lemezlovasainak jóvoltából csakhamar mindenki kénytelen volt megismerni. A szorgalmas trió azóta is töretlenül folytatja az együttes alkotómunkát - némi cinizmussal megállapítható, hogy közös dolgaik néha határozottan izgalmasabbak, mint amit külön-külön (néha merõ rutinból) elkövetnek. Merthogy az utóbbi majd fél évtized sikeres kollaborációiból ("saját" munkákból és remixekbõl) válogató Grand Slam címû lemezük bizony bõvelkedik az emlékezetes pillanatokban: a fent már említett klasszikuson felül itt találjuk a Koop Relaxin' At Club F****n címû léha slágerének még léhább átiratát, a Groove Armada My Friendjének tribál-nihilista diszkóváltozatát vagy a Zero 7 In The Waiting Line-jának sompolygó, dubos lüktetésû átdolgozását. De van merszük tökéletesen retró hangulatú diszkót csinálni (Boogie No More), s mellette néhány kifejezetten izgalmas tánczenét, mint a Pressure Drop agitatív Back 2 Back-jének lépkedõs, basszus vezérelte verzióját, a szintén 4/4-re támadó, taposós Schnitzet vagy a Make Dis Real szinte valószínûtlen acid-funk õrületét. Lám: jó ötletek, jobb zenék.
- minek -
G-Stone & Sunshine Enterprises/ Deep Distribution, 2006
****
Szuper exnõm Miként a fõszerepet alakító Uma Thurman, úgy a nevével fémjelzett produkció is letagadhatna jó néhány évet a korából - ami azonban Umára nézve kifejezetten szép teljesítménynek mondható, a film esetében inkább kínos fejlemény. A Szuper exnõm a nyolcvanas évek hajviseleteire és vígjáték-készítési szokásaira emlékeztet. Azokra a rég volt és talán igaz se volt idõkre, amikor a filmzeneszerzést többnyire hullámosra zselézett szintetizátorosok végezték, a fõcímeket pedig rózsaszín neonfeliratok helyettesítették. Ennek a kornak Ivan Reitman volt az egyik legsikeresebb vígjátékrendezõje, aki idõközben átnyergelt ugyan a producerkedésre, de a sok hivatali munkától berozsdásodott tagjait még mindig szívesen tornáztatja vígjátékrendezéssel. A komédiaipar rettegett Ivanja ezúttal egészen a címadásig briliáns munkát végzett, merthogy amit csak filmjérõl tudni érdemes, az mind kiolvasható a fenti szókapcsolatból. A benne foglalt ígéret szerint képregény-paródia várható: bohózat a lapátra tett szupercsajról, aki az emberiség (szokás szerint: New York lakói) megmentésére rendszeresített energiát megfutamodott pasija ellen fordítja. A rendezõi ígéret úgy-ahogy teljesül is, hiszen Uma mozija a háztartást vezetõ szupermanusok ártalmatlan paródiája. Nyugdíjasbérlettel is bátran látogatható semmiség, méltóképpen középszerû lezárása az idei szuperhõsszezonnak.
- köves -
Az InterCom bemutatója
**és fél
The Panic Channel: One Voltaképp lelkesedni kéne, a Jane's Addiction zenészei a banda másodszori feloszlása után, Perry Farrell énekes nélkül új zenekart alapítottak, és már meg is jelent a bemutatkozó lemezük - de szó sincsen csodáról. Lehetett volna: a dalszerzõ az a Dave Navarro, aki a Red Hot Chili átmeneti idõszakában is pengetett, elsõsorban azonban a Jane's azon kimagasló lemezeiért (Nothing's Shocking, Ritual de lo Habitual) felelõs, amelyeken Stephen Perkins dobolt, aki most is vele van; Chris Chaney, a bõgõs Alanis Morissette és Tommy Lee kísérõzenekarában is bizonyított, a producer pedig Brian Virtue, akivel az utolsó JA-album, a remek Strays készült.
S alapvetõen nem is lenne rossz ez a poszt-posztrock muzsika, így a nyitó Teahouse Of The Spirits alter-rockja, a She Won't Last és a Blue Bruises lágyabb attitûdje vagy a Lie Next To Me vokálközpontú rockgospelje, de a rém steril hangzás és a többségükben ötletszegény, klisés zenei megoldások (no és a rocktörténelem egyik legelcsépeltebb címe - lásd Led Zeppelin, Metallica, U2) menthetetlenül azt az érzést keltik bennünk, hogy ez a csapat inkább üzleti vállalkozás, mint valódi indíttatással bíró alternatív rock "allstar" válogatott. Az pedig kimondottan érthetetlen, hogy miért pont az egykori MTV VJ-t, a Skycyle zenekar nem éppen kimagasló énekesét, Steve Isaacs urat hívták meg frontembernek: hiába van szép power rockballada Why Cry címmel és az Aerosmith jobb pillanatait idézõ szerzemény (Bloody Mary), az õ hangjával nem emelkedünk az égig. Jobban járnánk, ha Navarro újra felvenné a kapcsolatot Perry Farrell-lel.
H. M.
Capitol/EMI, 2006
***
Flash fesztivál A Flash eddigi legjobb koncertje következik baszodalássan! - kezdte koncertjét immár 17 éve majdnem ugyanúgy a budapesti underground talán egyetlen, kompromisszumra nem hajlandó, ám ettõl egészen kitaszított punkzenésze: Barcs Miklós (képünkön). Valami baleset érte, fel volt kötve a keze, megint. Énekelni, idõben belépni, zenélni nem tud azóta sem, viszont minden tíz évben egyszer ír egy újabb állat szöveget. Akik ismerik régrõl, azoknak nem kell bemutatni, a többieknek meg nem merek idézni, inkább látogassák meg a www.drflash.hu honlapot, amit ott találnak, azt biztosan nem köszönik meg. Joggal haragszik persze néhány ember a Barcsra: a "flokifejû" monostori paraszt 1997-bõl azért, mert legyalázta egy pengével az összes mákgubóját, a leszbikusok azért, mert miután összeverekedett az egyik, azóta Berlinben élõ mozgalmár basszusgitárosával, megírta a Leszbika címû számot, legutóbb meg az egyik híres freestylert nyomta le, mert az belekötött többször, és ezért lépett le az új gitáros. A zenekar így a konfliktusoknak megfelelõen sokat változik, kicsit el is metálosodott, fánkisodott mára, mindenki szólózik, mint a rockerek, de Barcsnak egyetlen õsz hajszála sincs, és a fodrásza is nagyjából ugyanaz, mint húsz éve. Lehet, hogy az idõ, amire az ember nem emlékszik az életébõl, az a valóságban sem létezik? Trágárak és pontosak a szövegei. A Képviselõfunky címû nótában a politikusokat szívatja, és jó tudni, hogy ennek a számnak a lejátszásáért rakták ki a Tilos Rádióból Sickratmant, mert akkor még nem tudták, hogy majd káromkodik a miniszterelnök is, mint a kocsis. A koncerten most talán ez volt a legsikeresebb szám, de az õs Flash-dalokra is mindig beindul a pogó-fogó.
Mivel fesztivál volt, játszott még három együttes, fiatalok, Barcs Miki bá' kedvenceibõl az "önimádat, baltával szétcsapom a pofádat" és az "ORTT ARTISJUS és ASVA / mindahányan jó' meg lesztök baszva!" jegyében. Egy NDK-mániás dada-punk gárda, a Honecker; frontemberük rendõregyenruhában, világító gumibottal hadonászott; a magát "belezõs-rakendroll" zenekarként aposztrofáló Yellow Spots, az énekes sminkje fáradtolaj, vérrel keverve; végül pedig egy Timur Lenk- (képünkön) show-t láthattunk, az egyetlen, tömeggyilkosról elnevezett brutál-dada csapattól, akik állítólag néha húsbolti eladónak öltözve állnak a színpadon, máskor meg német nõi úszóválogatottnak álcázzák magukat.
Tökéletes este volt. Mindenki a tahók halálbiztos önbizalmával nyomta a rákendrollt és gyalázta lefele a torkán a zacskós bort.
- sisso -
A38 hajó, szeptember 14.
****
Taplógáz Amerikában a kutyát sem érdekli a Forma-1. A Nascar-futamok százezres tömegei láttán ugyanakkor nehezen hihetõ, hogy évente csak azért telnek meg zsúfolásig a monacói lejtõk, hogy a lassan kormosodó ég alatt az epekedõ rajongótábor tüdõre szívhasson egy kis szén-monoxid-eszenciát. Sajnos a Forma-1 élbolyában nincs magyar versenyzõ, pláne, aki színészi babérokra is pályázna, ezért - a földrésznyi ellentétek élesítése és a humor legfõbb forrásaként - inkább francia ellenfelet szabadítanak rá az ügyefogyott amerikai bajnokra. Will Ferrell lassan a földkerekség legsutább amerikai komikusává avanzsál, s ebben kiváló partnere Sacha Baron Cohen, ismertebb nevén Ali G., vagy ha úgy tetszik, Borat a messzi Kazahsztánból. Választott szülõföldjét érintõ humoreszkjei után alighanem vérdíjat tûztek ki "otthon" a fejére, nem is nagyon meri az almati nemzetközi reptérre tenni (majd' ötvenes) lábát. Ferrell és - a most éppen a langyos francia pilóta, Gerard bõrébe bújó - Sacha Baron viszont kizárólag méterben hasonlít egymásra. Utóbbi Clouseau felügyelõt kenterbe verõ francia akcentusával és mindig csókra kész szájával nemcsak a pályán, de a színjátszásban is körökkel veri a fõleg amatõr bohóckodásban és idióta viccmesélésben brillírozó partnerét. Az eredeti cím szerinti talladegai éjszakák akár beismerõ vallomásként interpretálhatók a vásznon tapasztalható sötétséghez. A mezõny számos alkalommal csúszik meg rosszemlékû filmes elõdei olajfoltjain, mindazonáltal dicséretére legyen mondva, a biturbóval felpörgetett hülyeség lefulladás nélkül szinte a célegyenesig kitart.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**
