lemez - PATRICIA PETIBON: ROSSO

  • - kolozsil -
  • 2010. június 24.

Zene

Joggal hihetnének a címe alapján, hogy Patricia Petibon legújabb lemeze Vivaldi-lemez, hiszen a Rosso Vivaldi állandó jelzője volt. Nem csak rikító hajszíne miatt csúfolták kortársai vörösnek a velencei szerzőt, de szenvedélyes, érzéki, gyors tételei miatt is, melyek olykor mintha egyenesen lángot kaptak volna.
Joggal hihetnének a címe alapján, hogy Patricia Petibon legújabb lemeze Vivaldi-lemez, hiszen a Rosso Vivaldi állandó jelzõje volt. Nem csak rikító hajszíne miatt csúfolták kortársai vörösnek a velencei szerzõt, de szenvedélyes, érzéki, gyors tételei miatt is, melyek olykor mintha egyenesen lángot kaptak volna. Petibon lemeze tüzes, forró, olykor szinte rockos - de nem Vivaldi-konceptlemez.

Az ismert és kevésbé ismert áriákat több és gazdagabb díszítéssel énekli, mint bárki elõtte. A Rosso egy olyan Antonio Sartorio-szerzeménnyel kezdõdik, ami flamencónak is elmenne. Az õrjöngõ kasztanyettákkal kísért ária a Julius Caesar címû operából Petibon - már-már kéjesen nyávogó, erotikus - elõadásában akár egynyári olasz-spanyol sláger is lehetne. A többi szerzemény, Stradella, Händel, Alessandro Scarlatti, Porpora, Vivaldi operáinak részletei kevésbé emészthetõk a barokk operákat nem kedvelõknek: az Alcina-részletet meg sem ismertem, annyi díszítéssel, trillával dúsította fel Petibon. Emellett minden dalt féktelen jókedvvel, energiával abszolvál az egyre szebb és egyre kevésbé extravagáns negyvenéves koloratúrszoprán.

Kísér a Velencei Barokk Zenekar: Andrea Marcon az utóbbi idõben Magdalena Kozenával is vett fel a kiadónál Händel- és Vivaldi-lemezeket - ezek folytatása, párja Petiboné, amennyiben minden lemez más-más lelkületet tükröz, más és más érzelem megtestesítõje. S mivel Marcon a kiadó briliáns énekesnõire építi koncepcióját, számíthatunk tõle további (megvételre ajánlható) árialemezekre is.

Deutsche Grammophon/Universal, 2010

*****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.