koncert - DEVILDRIVER + MEGADETH

Korábban úgy gondoltam, hogy fizikai képtelenség mozdulatlannak maradni, miközben az ember közvetlen közelében annyira energikus zene szól (élőben), mint a másodszor Pesten járó amerikai neothrash DevilDriveré, főleg, ha a színpadon egy olyan frontember mozog megállás nélkül, mint Dez Fafara. És ha csak félig is, de igazam volt: az, hogy a koncert feléig tökéletes mozdulatlanságba dermedt közönséget végül úgy-ahogy át tudták mozgatni (persze a klipes Clouds Over Californiánál tört meg a jég), jól szemlélteti, hogy miért a világ egyik legjobb koncertbandája a DevilDriver - és a többnyire hibátlan számaikat még nem is említettük.

Korábban úgy gondoltam, hogy fizikai képtelenség mozdulatlannak maradni, miközben az ember közvetlen közelében annyira energikus zene szól (élõben), mint a másodszor Pesten járó amerikai neothrash DevilDriveré, fõleg, ha a színpadon egy olyan frontember mozog megállás nélkül, mint Dez Fafara. És ha csak félig is, de igazam volt: az, hogy a koncert feléig tökéletes mozdulatlanságba dermedt közönséget végül úgy-ahogy át tudták mozgatni (persze a klipes Clouds Over Californiánál tört meg a jég), jól szemlélteti, hogy miért a világ egyik legjobb koncertbandája a DevilDriver - és a többnyire hibátlan számaikat még nem is említettük. Persze a PeCsát megtöltõ tömeg jó része mindennek ellenére - talán érthetõ módon - a fõzenekar, a thrash metal négy alapbandájának egyike miatt váltott jegyet.

Igazság szerint hiába viselte meg Dave Mustaine-t olyannyira annak idején a Metallicából való kidobása, na meg az, hogy az õ akkor gründolt együttese azóta jóindulattal is legfeljebb második lehet mögöttük, ezúttal mégis jól jártak a dologgal. Mert míg a Metallica negyvenezres közönsége a múlt hónapban a Puskás Stadionban próbált valamicskét elkapni a szélfútta hangokból, addig a Megadeth hangzása nem sok kívánnivalót hagyott maga után a PeCsa nagytermében. Ahogy az újra az eredeti basszgitárossal, David Ellefsonnal felálló négy zenész teljesítménye sem: profizmusuk lenyûgözõ, legyen szó akár a Holy Wars kétszer is eljátszott szólójáról, akár a Headcrusher kétlábdobos témáiról, akár a Trust remek bevezetõjérõl. Aztán mire feltûnik, hogy a hibátlan játék (és a kevésbé hibátlan, kopottas ének) mellett Mustaine-ék elfelejtettek hangulatot teremteni, véget is ér a koncert - mindössze nyolcvan perc volt. A közönség meg kollektíve csak pislog - el bírtunk volna viselni még pár számot, például azért, hogy legalább a húsz éve kiadott, és emiatt máshol teljes egészében lejátszott Rust In Peace album hiánytalanul meglegyen.

PeCsa, június 20.

****