KAILASH KHER & KAILASA: YATRA Ezt a korongot bárhonnan is kerülgetjük, abszolút siker. Az 1973-ban (Delhi közelében) született Kailash Kher pályafutása az ezredforduló után szökkent szárba, mikor is az export-import biznisztől elfordulva nekivágott Mumbainak szerencsét próbálni. Az indiai zeneipar központját nyilván ezrek ostromolják nap mint nap, ám Kailash Kher rögtön kitűnt a maga Nusrat Fateh Ali Khan-léptékű hangjával. Nem kellett sok, és már bollywoodi filmslágerek tucatjaiban tündökölt, de mindez csak egy állomás volt, nem pedig az út vagy a befutás.
Ahhoz ugyanis még találkoznia kellett a Bombay Black nevű etnorockegyüttes kulcsfiguráival, a Kamath fivérekkel. Az első közös lemezük, a Kailasa 2006-ban látott napvilágot, és onnantól nem tudták abbahagyni, hál' isten. Az idei Yatra már az ötödik dobásuk - más kérdés, hogy ez az első, ami a nemzetközi piacra is kijutott. És hát tényleg: elképesztő minőségű tánczene. Kailashék példás arányérzékében nemcsak az indiai (bhangra, pop, klasszikus, qawwali) zenei formák alkotnak ragyogó elegyet, de a reggae-től a funkig mindenféle más is, és még sincs benne szedett-vedettség, blöffölés, erőltetettség, kamu. Mondom, példa. Ha fúzió, ha Kelet-Nyugat, akkor így is lehet - így kell - csinálni. (Cumbancha/IndieGo, 2010) *****
GOTAN PROJECT: TANGO 3.0 Tessenek kimondani, hogy tango sokszor egymás után, és egyből kiderül, hogyan született meg napjaink legnépszerűbb tangózenekarának a neve. A kilencvenes évek végén jártunk éppen, amikor a Párizsban tanyázó (francia) Philippe Cohen Solal és (svájci) Christoph H. Mueller valami mélyebbet akart a zenében, mint amit addig a The Boys From Brazil nevű formációval létrehozott. A dub már a fejükben volt, aztán amikor csatlakozott hozzájuk az Argentínából lelépő Eduardo Makaroff, a tangó is bekattant. Mit kattant...? Robbant. Olyannyira, hogy simán elmondható: a tangó drámaiságának és az elektronikus tánczenék popularitásának az egysége elképzelhetetlen volt a 2001-es La Revancha del Tango című albumukig. Na, ez aztán azonnal iskolát teremtett, és olyan példányszámban fogyott (millió felett), hogy utána öt évig agyalni kellett a folytatásán.
Míg a La Revancha... Astor Piazzollát idézte, a 2006-os Lunatico a harmincas évekbeli Carlos Gardelt hívta elő, és (összesen) máris kétmilliós eladásnál tartottunk. Most pedig itt van az idei Tango 3.0, és ha valaki azt mondja, hogy ez a Gotan Project legjobb lemeze, én nem kezdek el vitatkozni. Mert az tényleg lenyűgöző, hogy a jellegzetes Gotan-hang mögött mennyi szín, ötlet, finomság található. Julio Cortázar a regényéből olvas egy gyerekkórus előtt, Victor Hugo Morales focimeccset közvetít, elmegy egy vonat, meg úgy egyáltalán, nagy a jövés-menés: a tangók közben hol vadnyugati filmzene, hol füstös dzsessz szól, fúvósokkal, vonósokkal és Dr. John Hammondjával. Hogy is mondjam, ez a lemez mindig más, és mégis a régi. És tök könynyen fogyasztható, és bizony mégis tele van komoly érzésekkel. És persze, mint mindig, Cristina Vilallongia is több számban énekel. Le a kalappal. (!Ya Basta! Records, 2010) *****
AMPARO SÁNCHEZ: TUCSON-HABANA Amparo Sánchez az Amparanoia nevű madridi együttes énekesnője volt 2008-ig, tizenegy éven és hét albumon át. Volt abban minden: latin-amerikai folk, baszk rock, salsa, rap, flamenco, reggae és elektronika - szóval korántsem véletlenül tapadt Sánchezre a "női Manu Chao" címke. Mondhatni, annyi minden volt benne, hogy ideje lett továbblépni: vagyis inkább mélyíteni, mint tágítani a befolyások körét. Nem szokott ez megártani, sőt. A Tucson-Habana meszsze izgalmasabb, mint az eddigi dobásai, még ha Sánchez szolidabban bánik is a hangszerelésével.
A vájtszemű olvasónak egyből beugorhat: ha Tucson, akkor nyilván a Calexico... És hát tényleg: a calexicós Joey Burns és John Convertino közreműködése nélkül nyilván másképp hangzana a sztori. De azért ez alapvetően Sánchez világa, és nagyon is vonzó világ: egy kicsit melankolikus, vagy mondjuk így: érzékeny, a hozzáillő letisztultsággal. Melyben az akusztikus hangvétel a meghatározó: a gitárokhoz zongora, nagybőgő, harmonika, cselló és persze trombitások csatlakoznak, amikor a (Tucsonhoz közeli) mexikói fíling az uralkodó. Vagy amikor a kubai - hiszen némelyik szám felvételére Havannában került sor, ahol egy duettre Omara Portuondo is kapható volt. Tizenhét szám, közel egy óra, és annak legalább a fele kimondottan élvezetes - innentől Sánchez már sokkal több mint egy női Manu Chao. (Via Lactea Records, 2010) ***** és fél
SIERRA LEONE'S REFUGEE ALLSTARS: RISE & SHINE Abban, hogy megjelenése után menten az európai világzenei rádióslista éllovasa lett ez az album, alighanem szerepet játszik Sierra Leone hátrányos helyzete is: a polgárháború sújtotta országban teljesen összeomlott a zeneipar, és Sooliman Ernest Rogie halála (1994) óta egyetlen név sem került ki a nemzetközi placcra. Más kérdés, hogy éppen az 1991-től 2002-ig tartó polgárháború "hozta össze" a Sierra Leone's Refugee Allstars tagjait - nyugat-afrikai menekülttáborokban, ahonnan aztán New Orleansba vezetett az útjuk. Részben odahaza, részben az Újvilágban vették fel a Rise & Shine számait, melyek közt vannak tradicionális énekes-dobos zenék, a kongói soukous világára rímelő könnyed, gitáros tánczenék és kimondottan veretes, fúvósokkal megfejelt reggae-k is - számomra ez utóbbiak teszik (a társadalmi viszonyoktól függetlenül is) figyelemre méltóvá ezt az albumot. (Cumbancha/IndieGo, 2010) ****
