Tíz kortárs novellistát ígér a Noran válogatáskötete, ámbár ennek a könyvnek a szerzői nem éppen a jelen idős román irodalom képviselői. 'k a "nyolcvanasok" nemzedéke, a román szövegtermelés, a szövegnépszerűsítés, az irodalompolitika szempontjából legmeghatározóbb, külföldön is máig ismert (hellyel-közzel elismert) csoportja. Mára ők a tekintély a román kultúrában. (Ebben a kötetben Gheorghe Craciun, Mircea Cartarescu, Mircea Nedelciu, Ioan Grosan, Viorel Marineasa, Radu Tuculescu, Petru Cimpoiesu, Alexandru Vlad, Daniel Vighi, Mircea Pora és Virgil Podoaba szerepel. Ennek a generációnak a teljes névsora azonban ennél sokkal hosszabb. A legösszetartóbb román irodalmi kezdeményezés teljes névsora több mint negyven nevet, számtalan kiadványt, irodalmi akciót számlál.) Teoretikusok, mesélők és a legmaibb értelemben vett vérprofi kultúrmenedzserek. Rendszertúlélők és rendszerváltók. Azok, akiknek köszönhetően ma a kortárs román próza, film és színház ott tart, ahol. Ezért is tanulságos, honnan és hogyan indult ez a generáció.
A válogatáskötet azok közül a szerzők közül mutat be néhányat, akik a rendszerváltás előtti évtizedben elsősorban poétikai (esetenként egyúttal politikai) szempontból szembefordultak a korabeli román kurzussal (s így meghatározzák a mai kurzust, kurzusokat). Ez így már önmagában is érdekes lehet, bár ne várjon az olvasó látványosan lázító és lázongó szövegeket. A korabeli román irodalom és kultúra mélyrétegeit, talapzatát kezdték ki ezek a szerzők, az általuk hozott újításokat igazán az érti, aki ismeri azt a tekintélyelvű, túlkoros és elviselhetetlen környezetet, amelyben és amely ellen a fent említett szerzők éltek és írtak. Filológiai tanulsággal szolgálhat ez a kötet azok számára, akiket érdekel, hogyan ment az irodalmi tabudöntögetés, a kulturális hierarchia átírása Magyarországtól Keletre: milyen új értelmet nyer és veszít a hagyomány, hogyan értékelődik át (értékelődik fel) a szöveg, milyen struktúraváltások érintik a tér-időt, mi gondolható a szerzőről, milyen új elvárások fogalmazódnak meg a témaválasztással kapcsolatban és így tovább. Akiket viszont nem érdekel, hogyan zajlott a magyar prózafordulatra sok mindenben hajazó (és sok mindenben nem hajazó) kis román szövegrevolúció, amely természetesen nem sok újat és mást hoz a hasonló ismert kulturális folyamatokhoz képest, azok számára is tartogat meglepetéseket, kedvvel olvasható szövegeket ez a kötet.
Bevezet például jó néhány olyan világba (a román nagyvárosok, kisvárosok és senkiföldjék világába), amelyek aligha lehetnek ismerősek a magyar olvasó számára. Igen, egyfajta egzotikus, a maga módján izgalmasan taszító vagy taszítóan izgalmas Kelet rajzolódik ki ebből a kötetből. A Balkánnak az az egyre inkább megkerülhetetlen és feltörekvő fele, amelyet nem mutatott be Kusturica, amelyet nem dobott piacra a délszláv háborús popkult. Amely nyilván most kerül eladásra, ezután fogalmazódik újra és válik márkajellé. És persze újrarajzol vagy megerősít néhány olyan helyet és helyzetet, amelyet a magyar olvasó eddig is ismerhetett Bodor Ádám, Vári Attila vagy Dragomán György írásai révén.
Megmutat letűnt világokat is. A nyolcvanasok egyik és legfontosabb célkitűzése az volt, hogy leszámoljanak a szocreállal. Azzal a szocreállal, amely különböző okokból már akkor felszámolta önmagát (s ilyen értelemben nem is igazán érthető, mire fel volt ez a nagy lendületű leszámolósdi). Azzal a szocreállal, amelynek igazi formavilágát, hangulatát, miértjeit ma már nehéz fellelni, ami ma már (negatív vagy pozitív - ebből a szempontból most mindegy): örökség. Ezekben a szövegekben benne vannak a legreálisabb, legijesztőbb és legotthonosabb lakótelepek, fűtőházak, várótermek, kiskocsmák, kultúrotthonok és tanácsházák. A tér és annak feszültségei, figurái, helyzetei, amelyekben egykor éltünk. Ezért is fontos ez a nemzedék: a leszámolás révén konzervált valamit, ami ma már nehezen érthető, elképzelhető. Megteremtették a rendszerváltás plasztikus kontinuitását, a román neoirodalom így válik a magyar olvasó számára is élvezhető, érthető és elérhető retroirodalommá.
Mindezeken túl és mindezek fölött persze ezek a szövegek (anekdoták, novellák, karcolatok, példabeszédek, álinterjúk és a többi) is csak szövegek. Nem attól érdekesek, hogy szerzőik románok és a nyolcvanas években alapozták meg saját szerzői tőkéjüket, amelyet most különböző kultúrdiplomáciai tőzsdéken jó haszonnal kamatoztatnak. Hanem a bennük lévő iróniától, saját szerkezetüktől vagy egyszerűen a történettől, ami helyenként legyűri magát a szöveget. Jó ez így, izgalmas. És innentől kezdve kár feltenni a kérdést, hogy miben hasonlít és miben különbözik a magyar és a román próza, kár belemenni a két nyelvről és kultúráról, a románságról és magyarságról, az erdélyiségről meg a többiről szóló spekulációkba. Túl minden ismeretlenen és ismerősségen, kulturális feszültségen és érdektelenségen, ebben a kötetben valahogy összeérnek végre a nyelvek, a történetek, a dolgok. Önmaguk okán izgalmasak. A bukaresti és moldvai szerzők szövegei magyar fordításban is jól olvashatók, élvezhetők, működőképesek csakúgy, mint az erdélyi szerzőé. Közhasznú kelet-európai irodalom. Nem kell ennél több.
Noran, Budapest, 2008, 276 oldal, 2999 Ft
