A kortárs fotóművészet - Nyugat-Európához képest majd harminc évvel - megkésett magyarországi kanonizálásának elősegítésére a Műcsarnok a düsseldorfi iskola egyik nemzetközileg is elismert képviselőjét, Thomas Ruffot mozgósította. A művész maga is részt vett a kiállítás rendezésében, bár a cím csalóka: sorozataiból, fontosabb periódusaiból nem mindent tár az érdeklődők elé. Nem szerepel az 1980 körül keletkezett Interieurs sorozat, amelyben még felismerhető Hilla és Bernd Becher a Ruhr-vidéken készített, az alkotó személyes kézjegyét felülíró, ipari épületeket, hűtő- és bányatornyokat, kohókat "ábrázoló", szenvtelen sorozatainak hatása (talán nem véletlen, hogy Ruff az utóbbi helyét örökölte meg 2000-ben a düsseldorfi akadémián), továbbá a 90-es évek végén készült, Kelet-Közép-Európából nézve kissé vérszegény plakátsorozat sem, amely a húszas évek német politikai plakátjainak nyelvezetét ötvözi cirill betűkkel és kínai jelekkel, Mao vagy Helmuth Kohl alakjával.
Ruff konceptuális művész, a médium technikájából eredő lehetőségek izgatják: a fotográfia manipulálhatósága és a fénykép analízise, továbbá az üzenet elvetése mellett a néző percepciójának megzavarása, felülírása. A digitális technikai forradalom által inspirált művész munkáinak befogadását célszerű az oldaltermekben kezdeni, a főtengelyen látható, öncélúnak tetsző színorgia és az unalmas vonalkavalkád helyett a finomabb - bár nem időrendben, hanem tematikus blokkokban elhelyezett - munkákat venni először szemügyre. Ezekből ugyanis kiderül, hogy az internetes pornóképek felhasználásáról is ismert művész képes izgalmas, néhol kritikus, néhol humoros, meghökkentő és hatásos módon prezentálni a fényképben mint médiumban rejlő kérdéseket és lehetőségeket. Az öbölháború idején a tévénézők "örömére" kifejlesztett és alkalmazott éjjellátó, valamint a mindent ellenőrző ipari kamerák jellegzetes képi világán és az ezekhez kapcsolt befogadói elvárásokon alapul az Éjszakák sorozat, melyben egy békés német város éjszakai képei tűnnek fel; a zölden derengő lakóépületekből, a kihalt hidakból és néptelen utcákból, nyitva felejtett ablakokból baljós fenyegetettség árad, a tévéképzabáló polgárokra leselkedő, bármelyik pillanatban kirobbanó erőszak lehetősége. Ennek pandanja a Gépek sorozat, amely egy gépgyártó cég katalógusába szánt, helyben készített, majd kiselejtezett üvegnegatívokon alapul: a lepellel kitakart, a kézremegéstől elmosódott fehér háttér és a művész által aprólékosan kiszínezett gépek együttese kísérteties, nem evilági hangulatot áraszt.
A Portrék sorozat a művész ismerőseiről készített kisméretű papírképeknek a kétméteresre nagyított C-printjeiből áll: az ősi trükköt megismétlő, mindenhonnan felénk néző hatalmas fejeken megszámlálható hajszálak és pattanások, az életben sosem érzékelhető minimális részletek az ábrázoltról a médiumra irányítják a figyelmet. A Más portrék sorozat a Németországban használt, fantomképeket előállító programot alkalmazza: az első látásra valódinak tűnő fejek azonban fiktívek és manipuláltak, nem mások, mint a szitanyomatként egymásra vetülő, számokkal jelölt arcrészletek variációi. Ruff nem ragaszkodik ahhoz, hogy a fényképeket maga készítse el; a talált képek felhasználását azonban nem tekinti kisajátításnak, csak olyan kiindulópontnak, amely megváltoztatható és felülírható. A napilapokból kiollózott, eredetileg egy-egy szöveg illusztrációjának szánt fényképeket nemcsak kétszeresükre nagyítja - ezáltal láthatóvá válnak a nyomtatás festékpöttyei -, hanem egyedi művekként be is keretezi őket. Az Újságképek sorozatban a politikai-tudományos "kis színesek" (Hitler kutyájával játszik, karámba zárt kísérleti birkák) mellett olyan konceptuális gegek is láthatók, mint egy festmény (például a Mona Lisa) reprodukciójának a re-reprodukciója.
Ruff igazi forrása a számítógép által manipulálható és az interneten fellelhető képformátum, a jpeg. Az azonos fedőnevű, elsősorban tájképekből és épületfotókból összeálló, darabonként több mint három méter széles sorozat - melybe a művész még egy budapesti házról készített felvételt is elhelyezett - a tömörített kép kibontásával keletkező zajt teszi megfoghatóvá; a messziről nézve tökéletesen éles kép közelebbről nézve tenyérnyi, majd egész közelről még kisebb pixelekre esik szét. Ennek az immár bevett ötletnek a végsőkig vitt - és szintén a kiállítás fő tengelyére felfűzött - változatai a szubsztrátumok, a képregények hard edge mezőinek összemosásával kialakuló "zajszimfónia" képek, melyeket a művész az interneten úszó kezelhetetlen képáradat (információ) metaforájának tekint. A megzavart percepció, a kiélhetetlen voyeurség mintapéldája az apszisba helyezett, csak 18 éven felülieknek ajánlott Aktok sorozat: az internetre feltett képeket, koitáló párokat, maszturbáló egyedeket, csoportszexjelenetbe tömörülő azonos vagy eltérő nemű embereket, felmutatott nemi szerveket ugyanis hiába kívánnánk közelebbről is megvizsgálni. A "tetszetős, elmosódott hatás" miatt közelről szétesnek, "élvezhetetlenné", homályossá válnak a képek. A túlélés reményében kopuláló emberiség képei szó szerint visszatükröződnek a European Southern Observatorytól kölcsönzött csillagászati képek részleteit felnagyító, a már halott csillagok apró fényjelei mögött feltűnő még kisebb és még távolibb világokat feltáró nyomatokon. A pulzáló makrokozmosz részleteire rávetülő fajfenntartási gyakorlatok ékesen bizonyítják az önmagát a világ urának képzelő emberiség mérhetetlen kicsinységét. A kiállításon vezérmotívumként vissza-visszatérő, éppen a világegyetem meghódítására induló űrrakétát dekódolhatjuk fallikus szimbólumként, de Ruffnak a technikai fejlődésbe vetett örök reményeként is. Hiszen nemzetközi ismertségét a digitális képrögzítési technika diadalmenetének is köszönheti.
Műcsarnok, nyitva február 15-ig
