A válás története a társadalmi parancsolatok, fojtogató elvárások, konvenciók és tabuk uralma alóli fokozatos, lassú felszabadulás története: a személyes boldogság keresésének diadalmenete. Másfelõl meg természetesen korábban ismeretlen, fõleg a széthullott kapcsolatokból született gyermekek által megszenvedett problémák egész sorának az egyre féktelenebbül buzgó forrása is.
Ez a munka azonban nem a válás gyakorlatának terjedésébõl fakadó következményekkel foglalkozik, hanem a dologgal magával, azzal, ahogy a kötelezõ és megbonthatatlan örök hûség eszméjének társadalmi és ideológiai bástyái repedezni kezdenek, majd menthetetlenül megroggyannak.
Nyilván már a régi görögök is, mindazonáltal a történet a középkor végén indul, a reformáció korában még teológiai problémaként körvonalazódik, és csak a felvilágosodás évtizedeitõl válik elfogadottá, hogy a válás kérdését mégiscsak az érintettek felõl helyes megközelíteni. Montesquieu, illetve Holbach figyelemre méltó elgondolása szerint a válást kifejezetten a nõk számára kellene engedélyezni, hogy kiszabadulhassanak a házastársi zsarnokság és brutalitás alól - a férfiak ezzel szemben "visszaélnének" a lehetõséggel. A brutalitást illetõ korábbi korlátozások közül említést érdemel például az a szokásjogi elv, mely szerint az asszonyveréshez alkalmazott pálca nem lehetett vastagabb a férfi hüvelykujjánál, ráadásul a fenyítést nem lehetett csak úgy, szeszély és hangulat szerint alkalmazni, hanem csak büntetõ vagy nevelõ szándékkal.
A jogi keretek tágulása azonban nem volt folyamatos, és egy-egy idõszakban az egyes országok között igen nagyok voltak a különbségek a válás feltételeit illetõen (Nyugat-Európa és az Egyesült Államok a vizsgálódás terepe). Mindezek hûvösen alapos, távolságtartó ismertetése néha szórakoztató megállapításokra fut ki - például amikor leszögezi a szerzõ, hogy "a házastárs meggyilkolása a válás meglehetõsen drasztikus alternatívája volt".
Néhol már-már belevész az olvasó az összehasonlító jogtörténeti ismeretek részleteibe, de megéri a türelem, hiszen váratlan tények dúlják föl a nemzetek erkölcseit illetõ felszínes vélekedéseinket. Vegyük az 1820-as éveket. IV. György angol király és a házasságtöréssel vádolt királyné ügye körül vég nélküli, szinte a mai bulvárcsámcsogás szintjét hozó nyilvános huzavona zajlott. A király az anglikán egyház feje is volt, ez pedig a házasság felbonthatatlansága mellett állt ki, õ maga viszont mindenképpen vált volna, amint erre a felesége és egy (ráadásul!) olasz férfi viszonyát a válókeresetben ismertetõ jelzõk (illetlen, bántóan bensõséges, szabados, kicsapongó, méltatlan) láványosan utaltak - mindhiába. Poroszországban ugyanebben az idõben bevett válóoknak számított az impotencia, a házasfél ismétlõdõ rágalmazása vagy a "leküzdhetetlen ellenszenv". A pár éve még oly szabadelvû Franciaországban viszont ekkoriban újra be volt tiltva a válás - szemben Svédországgal, amelynek a napóleoni hadsereg katonájából lett királya - éppen a francia forradalom eszmeisége alapján - igen megengedõ válási törvénykezést támogatott.
A XIX. században a válás egyre szélesebb teret kapott a társadalomról történõ gondolkodásban, kitörve az erkölcsök romlásán búslakodó dörgedelmek szûk keretei közül. Robert Owentól John Stuart Millig a többség nem annyira a válás könnyítésének szükségességérõl, hanem arról beszélt, hogy a válás lehetõsége felkínálja az egyén számára a felelõs mérlegelés lehetõségét.
Minthogy a válás története a házasság történetének az ellenképe, szükségképpen sok szó esik az utóbbiról is, bár nem jutunk mellbevágó felismerésekhez. Mikor mitõl romlottak meg a házasságok - vizsgálja a szerzõ a többnyire töredékes adatok fényében. A házas-felek valamelyikének felróható okok tanulmányozása már csak azért is fontos, mert a válási procedúra a vétkességi elv érvényesítésével zajlott. A súlyos egzisztenciális következményekkel járó központi kérdés egészen az 1960-as évekig (nálunk még tovább, de térségünkrõl nem esik szó) az volt, hogy kinek a hibája kényszeríti ki a házasság felbontását. A történeti ív azonban a jelenig húzódik, amikor a házassággal szembeni elvárások az érzelmi tényezõk felé tolódtak el, márpedig ezek múlékonyak és törékenyek. A vétkesség elvének alkalmazása helyett a feleknek - és a gyerekeknek - a válás utáni helyzete kerül a mérlegelés középpontjába.
Az áttekintés tehát nagy ívû, eközben néha egy kissé nagy ívû, máskor meg túl aprólékos, de a szerzõ tudományos tisztessége és népszerûsítõ szándéka vitán felül áll. A fordítás itt-ott lehetne elmélyültebb, mívesebb. Az pedig szerkesztõi jó modor kérdése, hogy utánanézünk: T. Hardy regényét szerencsére nem Jude, az obskúrus, hanem Lidércfény címmel fordították magyarra egykoron.
- kovácsy -
Osiris Kiadó, 2004, 342 oldal, 2480 Ft. Fordította: Nagy Mónika Zsuzsanna
