Ballai József
Aquila, 696 oldal, 2980 Ft
H
web
www.jesusswimming.com Jézus úszik. Türkizkék, nyugodt tengerben, felhõtlen ég alatt, bal kezében töviskoszorúja, lábán szandál. Halk zenei aláfestés, akár egy nõgyógyászati rendelõ várójában.
Kissé nyugtalanító. Várom, hogy majd talál egy szigetet, ahol megmenti a bennszülöttek lelkét, vagy legalább lenyeli egy cethal. De semmi. Isten fia szeli a vizet rendületlenül. Ha a kurzort a végtagjaira húzom, vérfolt jelenik meg a vízen, csak úgy, cápák hada nélkül. Nincs akciófilm, nincs térítés. Ez a flash animáció a net-art egyik minimalista kis remekmûve. Míg egy másik ablakban adathegyek áramlanak vagy a "Hollywood holokauszt" harcosai lövik egymást halomra a számítógépemen, ebben a bokszban minden a legnagyobb rendben van. Végeérhetetlen úszó trek, nincs kiindulási pont, nincs célállomás. Az oldalt - amelynek neve sem többet, sem kevesebbet nem ígér, mint amit beválthat - Miltos Manetas athéni születésû, Amerikában élõ festõ és intermédia-mûvész koncepciója alapján Joel Fox (magicrobot.org) animálta. A videojátékokhoz (maga Manetas is készít ilyeneket, amikor nem hardvereket fest) szokott receptoroknak persze nem tüstént megváltás. De Manetas biztosra megy. Mûvészi szándékának megértése végett érdemes megnézni vakmerõen egyszerû biribiri.com és a maninthedark.com oldalait is. Utóbbin egy animált figura követi az egeret, mint egy engedelmes, medúzaszerû vízi hulla. Maga a zen. Akár az úszó Jézus, aki azt üzeni, hogy nem kell a vízen járnia csak azért, hogy a lelkünk megnyugodjon. A víz arra való, hogy ússzanak benne. Reménytelenül romantikus, kizökkentõ és emberi kép ez egy monitoron. Boldog karácsonyt lehet kívánni vele.
- sisso -
HHHHH
koncert
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar érdekes és vonzó mûsorral állt elõ. Maeterlinck Pelléas és Mélisande címû, 1892-ben írt drámájához Gabriel Fauré 1898-ban írt kísérõzenét. A ritkán játszott, de annál jellegzetesebben századfordulós és francia szvitben fõleg a szép hangzás tûnt fel. Roberto Minczuk nemcsak értelmesen és logikusan vezényel, hanem szépen is. A zenei gondolatoknak eleje, íve, sõt vége is van, elég a karmester kezét nézni. És a zenekar nézte is - ettõl az õ játékuk is elegánssá, könnyeddé vált.
Csaknem félszáz évvel késõbb keletkezett Richard Strauss szintén alig játszott kamarakettõsversenye, a Duett concertino. Egyszerre jellegzetesen kései (gondoljunk a Metamorphosenbõl is ismert érzéki vonóshangzásra) és egyben nosztalgikus mû, mely megidézi Wagner Siegfried-idilljét, Strauss korai szimfonikus költeményeit (Till Eulenspiegel), sõt Csajkovszkijt. Az elõadásban a mû hangszerelési finomságai szépen érvényesültek, Szatmári Zsolt (klarinét) virtuóz, Tamás Sándor (fagott) és a szólamvezetõkbõl alakult vonósnégyes kamarazenészi erényeit emelném ki. A záró F-dúr elõtti utolsó zenekari futam ugyan lehetett volna gyöngyözõbb, mégis hangsúlyozni kell az egész együttes transzparens hangzását, és azt, amilyen pontosan követték a zene és a karmester hangulatváltozásait, finom humorát.
Szünet után Csajkovszkij Patetikus szimfóniájában talán egy árnyalattal kevésbé stimmeltek a szólamarányok, az indulatok azonban most sem öncélúan dörögtek: logikusan következtek egymásból, és a második tételben arra gondoltam, miért nincs az embernek öt lába, olyan elegánsan keringõsre sikerült ez a tánc. Összességében igen jó interpretáció Minczuké, és ma már elmondhatjuk: a Nemzeti Filharmonikusok vendégkarmesterrel is képesek remek zenekar benyomását kelteni. Minczuk vezénylését pedig nem egyszerûen követte, hanem láthatólag élvezte is a zenekar - így mi is örömünket lelhettük e koncerten.
Mesterházi G.
Zeneakadémia, december 9.
HHHH és fél
film
Kóristák Rajzanak az intézetis filmek, nyilván az év ezen idõszakában rakják le petéiket, hogy aztán jövõre ismét jelentkezzenek az egyetemes filmevolúció folyamatában legkitartóbbnak mutatkozó imágók. Csakis darwinista magyarázat lehetséges ugyanis a Kóristákhoz hasonló filmek megjelenésére, egyéb épeszû válasz nem adható arra a voltaképpen logikus kérdésre, hogy tudniillik hogyan is kerül ez ide. A genetikai hátteret a Muzsika hangja és a Házibuli adta, s természetesen az efféle giccsek összes kelléke teljes pompájában virágzik: van egy kegyetlen, kellõen frusztrált és aljas igazgató, aki állati módszerekkel igazgatja a kisvárosi intézetét, s a kis védencek eleinte alátámasztani látszanak módszereinek jogosságát. Kell továbbá egy fehérek közt európai zenetanár, s noha az addigi élete során õ sem teljesedhetett ki zeneszerzõként, mégis a szeretet húrjait pengetve találja meg a hangot s hivatását az angyali rosszcsontokkal, akik az emberi szó hallatán... képzelhetik! Természetesen az elsõ néhány, kellõen felszínes és szükségképpen dühítõ jelenet után tudjuk, mibe és fõleg hogyan torkollik minden. Ami érdekes lehetne - az intézetis lét á la Törless, esetleg egy halovány Iskola a határonos mélységû mellékzönge vagy bármi -, természetesen hiányzik. Általában minden nóvumot megspóroltak az alkotók - biztos kellett egy másik produkcióba. Jól összeválogatott gyerekarcok, jellemfejlõdés, humánum, tiszta érzelmek kavalkádja. Kösz.
- dercsényi -
A Budapest Film bemutatója
H
lemez
Dél-alföldi Szaxofon-együttes: Tótágas Különös, búgó zümmögés (valójában torokének), és ha már a dal címe Kecske, néhány ritmikus bakugrás, majd hatalmasra tárul a zenei táj, mintha a magyar Dél-Alföld csak kiterjesztése volna a Vajdaságnak, ez pedig a Balkán mélyétõl tágult volna idáig, hogy aztán a délszláv beütésû dallamvilág egy már-már klasszicizálódó avantgárd - letisztult free - dzsessz improvizációs terepévé váljon. Tíz perccel késõbb viszont mintha valami lelassított és érdesebbre preparált barokk téma volna a kiindulópont - a szerkezet afféle népzenés lassú-friss, és az utóbbi részbe akár még egy kis mexikói mariachi-hangulatot is belehallhat, aki nem riad vissza a szertelenkedéstõl.
Az együttes biztosan nem, és ezzel mintha szándékosan jeleznék, milyen nagy mozgásteret biztosít a "népzenei ihletettség" látszólagos önkorlátozása. A magyaros dzsessz karakteres elõadóit hallhatjuk itt: nyersen, mégis gondozottan szólalnak meg, kifinomult ritmusszekció lendíti elõre és tartja kordában az improvizációk vad lendületét. Minthogy az "autentikus" vagy "õsi", szóval a népzene rég nem a szülõhelyén él tovább - ott a Megasztár kékes fényei pislákolnak a párás ablakok mögül, a presszóból meg fölcsavart kereskedelmi rádió hallik -, hanem a hagyományõrzés és -feldolgozás élteti, a dél-alföldiek maguk is a korszerû, nyitott és befogadó autenicitás aktív õrzõi és alkotói egyben. Bátran nyúlnak bármihez, legyen az a "Debrecenbe kéne menni..." kezdetû dalocska vagy egy kevésbé közismert gyimesi dallam. Nagy katarzisokkal nem szolgálnak, de egy kellemes órára magabiztosan tartják fogva a figyelmünket.
- kyt -
BMC, 2004
HHHH
koncert
Várjon Dénes legutóbbi zongoraestje a romantika jegyében állt. A mûsor nyilvánvalóan fõ attrakciójának tervezett Lisz h-moll szonáta a második részben hangzott fel, nagyszerû, minden tekintetben érett, bizonyos helyeken egyenesen megrendítõ, mi több, felemelõ elõdásban.
A koncert dramaturgiájának furcsasága, hogy ehhez a katartikus interpretációhoz mintegy bevezetõül szolgált az elsõ részben eljátszott három Beethoven-darab.
Mindhárom a mester szabálytalanabb, a legkevésbé szonátaszerû szonátái közé tartozik, ráadásul mindegyik Beethoven úgynevezett középsõ korszakából, mely szakaszolást minden rendes muzikológus bírálja, ám eddig még senki sem tudott jobbat ajánlani helyette. Legkivált a kísérletezés jellemzi talán e korszak mûveit, és ennek folyománya természetesen az a számtalan zenei ötlet, melyet késõbbi korok, mindenekelõtt a romantika, teljesítettek ki. Ám Várjon Dénes interpretációjában mintha elsikkadtak volna a beethoveni szélsõségek, a játék kissé monoton, olykor egysíkú lett. A mûvész nem sokat törõdött bizonyos finomságokkal, a másodikként eljátszott Fisz-dúr szonáta (op. 78) lassú bevezetõjét semmire sem kötelezõ stílusban vetette oda. Persze tudjuk, mindössze 2-3 ütemrõl van szó, de akkor is. Az op. 26-os Asz-dúr szonáta is meglehetõsen kontúrtalanul hangzott fel, a gyászindulóban nyoma sem volt a gyásznak. Vagy ironikus volt az interpretáció? Nincs válaszom.
Ám a "Les Adieux" szonáta (op. 81/a) elõadása - apró technikai bizonytalanságoktól eltekintve - már jelentõs produkció volt. Úgy tûnik, Várjon Dénes azon mûvészek egyike, akik játék közben kapnak kedvet a zongorázáshoz. Most kinyílt, a fortéi végre férfiasan zengtek, a mûvész levetkõzte kezdeti elfogultságát.
És aztán a nagy Liszt-mû, melynek óriási drámai ívét ritkán hallani ilyen intenzitással, átélt, szinte színházrendezõien átgondolt dramatikus ihletettséggel.
- csonta -
Zeneakadémia, december 10.
HHHH és fél
lemez
Patrick & Eugene: Postcards From Summerisle Patrick Dawes producer/ütõs korántsem kezdõ a szakmában: jelent már meg nagylemeze az érdemdús Tummy Touch kiadónál, s alkalmanként olyanokkal zenél együtt, mint a Groove Armada vagy a veterán folklegenda Richie Havens. Jó egy éve a fúvós Eugene-nal állt össze, s elõbb sikeres élõ fellépéseikkel kápráztatták el a közönséget, mintegy meglovagolva korunk sajátos, bizonytalan körvonalú neo-folk hullámát. Azután jött a lemez, s immár hanghordozón is élvezhetõ a tréfás kedvû duó kétségtelenül szórakoztató, mûfajok között csapongó produkciója. A nyitószám (The Birds And The Bees) rögvest ad egy szelíd gyomrost a hallgatónak, mindenekelõtt a bendzsó és a szándékoltan archivált énekhang okán. Majd jön az elsõ, ihletett feldolgozás: Kylie Minogue Can't Get You Out Of My Headjének fúvósokkal bélelt, lüktetõ ska(!)-verziója. A Souk bossa-alapra applikált folk-dzsessz vadulása méltó folytatás, akárcsak az Old Times countrybeütésû kisvárosi idillje vagy a Circus Train vidám vudu etûdje. A Simon & Garfunkeltõl elemelt Feelin' Groovy megint visszarántja a hallgatót a boldogtalan békeidõkbe, majd a Tribal címû akusztikus törzsi house szösszenetre következik korunk egyik legnagyobb dívája, Beyoncé dekonstruálása: a Crazy In Love élõ hangszerekkel és visító vokálokkal nyeri el megérdemelt büntetését.
A Desert Saraband leginkább Rejtõ Jenõ, az A Dog's Tail pedig Agatha Christie olvasásához javallott, de más alkalmakra is nyugodtan fogyasztható. A kissé bolondos duó jó tanítóként végül elismételteti velünk a leckét - aki ebbõl sem tanult, az most már biztosan hülye marad.
- minek -
Tummy Touch/Neon Music 2004
HHHH
film
Az anyám a lányokat szereti Szinglifilmekkel már Dunát, Szajnát, Tejót lehet rekeszteni, úgyhogy árut kell kapcsolni, hátha úgy még jobb lesz. Az efféle dúsított, instant oldódó celluloidnak most épp egy spanyol válfaja ért ide. Úgy tessék elképzelni, hogy a háromgyerekes zongorista anya egy cseh menyecskét (szintén zenész) választ párjául, jujj, micsoda pikáns alaphelyzet, ráadásul gyermekeinek (mind lány) nem elhanyagolható hányada küzd személyiségzavarokkal, ad notam sosem üt be egy kolosszális pasi. Párkapcsolati turizmus Prágában, magvas mondatok, egy csapásra jelentõs mennyiségû légy: az öregedéstõl a keleteus egzotikumon át a vudielenes-vicceskedõs önmarcangolásig. Film-címek erdeje állhatna itt elõképi illusztrációként, teljesen feleslegesen, hisz nem ihletettségrõl, hanem koppintásról beszélünk. Ráadásul a mondott ötletroham nem is lett olyan magas szinten kidolgozva. Ugyanakkor a mozgókép egy alkalommal különösebb károsodás nélkül mégis megtekinthetõ: letagadhatatlan hangulatfestõ erõrõl muszáj beszámolnunk, ami persze csak itthon számít különleges közönségfilmerénynek, máshol ennyi a beugró. Meg annyi, hogy az érintett témák úgymond kényes jellege ellenére sem futunk didaktikus erõlködésbe: könnyed vígjáték ez, minden náció szeret ilyet csinálni, miáltal összehasonlító nemzetkarakterológiai kutatásokra adódhat alkalom. Már ha valamit akarunk kezdeni vele.
- dercs -
Forgalmazza a UIP-Duna Film
HHH
