Álmodoztak már önök egy olyan könyvrõl, amelyben minden benne van? Nos, itt az Osiris Helyesírás, ez a gusztusos, kövér kötet. Két részbõl áll: az elsõ egy 420 oldalas Tanácsadó, mely minden eddiginél részletesebb kifejtése a magyar helyesírás elveinek (és olykor elvtelenségeinek, teszem hozzá), míg a második, nagyobb rész egy több mint ezeroldalas Szótár. A két fiatal szerzõ, Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila óriási munkát végzett, gondoljunk csak a könyvben lévõ 101 689 utalóra. Szóval, elsõ pillantásra kicsit ijesztõ a könyv, ráadásul eléggé ömlesztett a tipográfia, folyik, folyik oldalakon át a rengeteg szöveg, lehetne szellõsebb, didaktikusabb, néhol szinte kiált egy táblázatért a kifejtés.
A könyv, mint maga siet leszögezni, a Magyar Tudományos Akadémia által 1984-ben készített, jelenleg is érvényes helyesírási szabályzatot (az AkH-t) követi, azon semmiféle változtatást nem hajt végre, csak igen részletesen bemutatja, elmagyarázza és illusztrálja. Ez helyeselhetõ stratégia, hiszen aki ezt a könyvet
hatezerért megveszi,
azt szeretné tudni, hogyan alkalmazkodhat minél pontosabban a szabályzathoz, nem pedig azt, hogyan lehetett volna (vagy lehetne a jövõben) másképp szabályozni a magyar helyesírást. Olyasféle munka ez, mint amikor a jogászok egy érvényben lévõ törvényt magyaráznak és illusztrálnak, annak a mindennapokban való alkalmazását mutatják be, és nem azon filóznak, hogy milyen másféle törvényt lehetne a dologgal kapcsolatban hozni, szigorúbbat vagy éppen lazábbat.
A joggal való példálózásom azonban csak hasonlat: Laczkó és Mártonfi emlékezteti az olvasót, hogy a jelenlegi szabályzat nem kötelezõ, nem törvényi szabályozás. Nem lehet valakit hatóságilag arra kényszeríteni, hogy - az AkH nyomán - a mozik nevében a mozi szót kisbetûvel írja (Odeon mozi), viszont a színházak nevében a színház szót nagybetûvel (Városi Színház); kedves nyelvtársak, nyugodtan írhatják fordítva, azaz Odeon Mozi és Városi színház, ebbõl még szabálysértési ügy se lehet, csak (mint a könyv írja) másodlagos szankcionálás. Ez szociológiai fogalom, azt jelenti, hogy az illetõt renitens, egyénieskedõ vagy mûveletlen személynek fogják nézni.
A könyv páratlanul részletes eligazítást ad a helyesírás legap-róbb technikai kérdéseiben is. Ezek a legjobb részei. Az idézetek és címek írásának taglalása már szinte élvezetes a pontossága és a teljességre törekvése miatt - amiért például én a MÁV-menetrendet is élvezettel olvasom, vagy a telefonkönyvet: gyönyörûséges az olyan könyv, amelyben minden benne van. Eligazítást kapunk, hogy a pont mikor kerül az idézõjelen belül és mikor kívül, mi a teendõ, ha félmondatot idézünk, és ha maga az idézet végzõdik három pontra. A rítus szépsége és praktikuma egyszerre. Ki tudja miért, az AkH nem szereti, ha a címeket idézõjelbe tesszük. Pedig az idézõjel szép és praktikus, én mindenkit buzdítanék a használatára. Figyeljük meg a következõ mondatot, ha az AkH puritán rendelkezéseit tartjuk be: Megbeszéltük a kötelezõ olvasmányokat, különösen A játszma vége kavart nagy vitát. Ebbõl ugyebár nem derül ki, hogy "A játszma" címû mû végérõl van szó, vagy "A játszma vége" címû mû egészérõl, azaz a névterjedelmet (tehát hogy meddig tart a cím) nem jelöltük egyértelmûen. Laczkó és Mártonfi felsorolják a névterjedelem jelölésének módjait, köztük az idézõjelet. Most már lecsaphatom a korrektor elé: tetszik látni, az Osiris Helyesírás is megengedi az idézõjelet: ...különösen "A játszma vége" kavart nagy vitát.
Ezt a könyvet úgy fogjuk sokan és sokszor felütni, mint a jó szakácskönyvet, mely megmondja, hogy a húst sütés elõtt kell sózni, a májat utána, és majonéz készítésekor az olajat csöpögtetjük-e a tojásba vagy fordítva. A szakácskönyvekben néha olyasmi is van, aminek kevés köze van a fõzés tudományához, például
az ünnepek felsorolása,
terítési, háztartás-vezetési, sõt gyermeknevelési tanácsok. Nyilván arra gondolnak a szakácskönyvszerzõk, hogy sok háziasszonynak az az egyetlen könyve, amit kézbe vesz, legyen hát benne minden. A néprajzos vagy a neveléspszichológus meg berzenkedik: nem valók ilyesmik egy szakácskönyvbe, ahol nyilván túl egyszerûen vannak elintézve.
Hasonló a helyzet a helyesírási kézikönyvekkel: becsúszik sok olyasmi, ami nem helyesírási kérdés, és ezért a nyelvész berzenkedik. Az Osiris Helyesírás sem kivétel: elmondja, hogy "a birtokos személyjeleknek teljes szám- és személyparadigmájuk van", amitõl senki se fog helyesebben írni. Másutt 5 oldalon át sorolja a legnagyobb példányszámú magyar nyelvû lapokat (a Zsaru mennyiben helyesírási kérdés?).
Laczkó és Mártonfi néha nehezen találja a helyét a voluntarista preskriptivizmus és a liberális laissez faire között. A következõ mondatokat egyetlen oldalról (314) ragadtuk ki: "A felszólító mondat záró írásjele a felkiáltójel." (Világos. Felszólító mondat egyenlõ felkiáltójel.) "A felkiáltójelet általában ki kell tenni." (Jé! Csak általában?) "Ezt a szabályt az írásgyakorlat... nem követi teljes mértékben" (Nem? Hát akkor miféle szabály ez?) "Gyakori, hogy a felszólító mondatot ponttal zárják le." (Aha! Olyan ez a szabály, mint hogy szûznek kell maradni az esküvõig.) "A ponttal való lezárás az emóció hiányát jelzi." (A pszichológus, az irodalmár feljajdul: emóció hiánya? Ilyen egyszerû ez?) Ne értsenek félre, nem azt kifogásolom, amit itt a szerzõk írnak, hiszen igazuk van: a felszólító mondat végére vagy teszünk felkiáltójelet, vagy nem. De terhes és fölösleges az a balettozás, amit az akadémiai helyesírás egyes elavult "szabályai" körül végeznek. Nem mindig tudják eldönteni, vajon rezzenéstelen arccal közvetítsék-e az AkH elõírásait, avagy mögülük kinézve, emberien mondják meg, mi a helyzet. Mint a vallásos fiataloknak szóló szexuális tanácsadás.
Nem merték például félretenni az "óhajtó mondat" ókorból öröklött - és a magyar nyelvtanban értelmetlen - kategóriáját, pedig a magyarban nincs óhajtó mód (optativus), így csak annyit kellett volna mondani, hogy a bár, bárcsak, csak, (vaj)ha kezdetû, óhajt kifejezõ mondatok végére lehetõleg felkiáltójelet tegyünk. A többi "óhajtóként" felsorolt mondatban felszólító igealak van (Gyógyulj meg!), arról az idézett helyen úgyis szólnak. Egyéb óhajt kifejezõ mondatokat (mint Eljönnél velem? vagy Látni óhajtom az eredményt.) nem említenek, ördög tudja, miért. Az olyan szakkifejezés pedig, hogy "történést kifejezõ mediális igéjû állítmány", nem segít a háziasszonynak.
Nehéz dolguk van szerzõinknek az egybeírás ügyében. Lássuk be, minden helyesírási rendszer kénytelen durván egyszerûsíteni, hiszen a nyelvben létezõ sok átmeneti kategóriát egy 0/1 kapcsolóval kell jeleznie (mintha csak fehér és fekete szín volna), azaz vagy egybeírunk valamit, vagy külön. Olyan ez, mint ahogy a jogban meg kell szabni a kiskorú-nagykorú határvonalat; ez ma a 18. születésnap, ami nagyon ésszerû határvonal, de azt nem szabad gondolni, hogy az illetõ elõzõ nap még gyerek, s azon az éjszakán válik felnõtté. Van, aki már 17 évesen felnõtt, és van, aki 19 évesen sem az. Az AkH megvonja valahol az egybeírás-különírás határát, talán ésszerûen, de azt nem szabad hinnünk, hogy amik az egyik, illetve másik csoportba kerülnek, azok között mindig döntõ különbség van. Hogy valami összetett szó-e, az nem helyesírási, hanem nyelvtani-jelentéstani kérdés: az összetett szót a helyesírás jelölheti egybeírással (általában jelöli is: fehérbor), de távolról sem mindig (fehér bors). A szerzõk okosan fejtegetik az összetett szó mibenlétét, de végül mégis azt mondják, hogy a fehérbor összetett szó (nyilván mert egybe kell írni), a fehér bors viszont "állandósult szókapcsolat" (nyilván mert külön kell írni). Ezzel azonban a helyesírás-farok csóválja a nyelv-kutyát. Bár egy-egy megjegyzéssel jelzik, hogy a dolog körkörös voltát õk is tud-ják ("az írás nem tükrözi", "nem húzható éles határ"), hamar visz-szabújnak a hagyomány kényel-mes palástjába. Helytelenítem, hogy "összetett szó"-ként sorolják föl mindazt, ami egybe van írva, és "szókapcsolat" címen azt, ami nem. Egészen világossá kellene tenni, hogy az egybeírás-különírás elsõsorban hagyomány; ha az AkH így rendelkezik, tartsuk be, de ne tegyünk úgy, mintha ez mindig elvszerû volna, és aki nem érzi ezt magától, az ne tudna jól magyarul. Némely összetett szavak egybeírandók, némelyek nem, mindenki
nézze meg a szótárban
és jegyezze meg, mint az ly-t, ez nem nyelvérzék vagy intelligencia kérdése, hanem a helyesírásnak mint konvenciónak a bemagolása, amit magam is a legmelegebben ajánlok minden mûvelt embernek. De közben tudni kell, hogy az olyan párok között, mint nagyigényû - nagy étkû, bérbeadás - nyitva tartás, útbaigazít - kerékbe tör, nincs nyelvtani különbség, ezek mind összetett szavak, és a helyesírásuk fordítva is alakulhatott volna.
Tetszik, hogy a könyv egy csomó helyen a hagyományt tekinti a helyesírás fõ alapjának. Nem tesz úgy például, mintha mindent a kiejtés szerint írnánk, azaz mintha a színes, húszas, tetû-ben azért volna hosszú betû, mert ott hosszú hangot kell ejteni - nem, Laczkó és Mártonfi józanul kimondja, hogy a kiejtés ezekben ingadozik, sokan [szines, huszas, tetü] formában mondják, az írás azonban ettõl független, tessék bemagolni. Ez sokkal rokonszenvesebb hozzáállás, mint azt a látszatot erõltetni, hogy a kiejtésnek az írást kellene követnie, azaz hogy a [színes, húszas, tetû] volna a helyes ejtés, mert az felel meg az írásképnek, mint azt némely rádió-bemondók gondolják. Nem, a ki-ejtésnek nem kell tükröznie az írást, a kettõ lehet független egymástól. (Azt nem tudom, mibõl gondolják a szerzõk, hogy a Fáy név ejtése csak [fái] lehet, én ismerek ilyen nevûeket, mindig [fáj]-nak mondják magukat, és mi is õket, találkoztam Fáyjal, nem Fáyval - õk talán rosszul mondják a saját nevüket? Ilyet sugallni nem píszí!)
Nagyon sok embernek ez lesz az egyetlen könyv, amit a nyelvvel kapcsolatban a kezébe vesz, tehát mindent bele. Megejtõ a szerzõk pedagógiai elánja. Megtudhatjuk, hogy Poszeidón latinul Neptunus, hogy Héliopolisz arabul Baalbek, hogy a vezetéknevek használatát II. József tette kötelezõvé 1787-ben, és hogy vegyjelek elõtt hogyan használjuk a névelõt (A I atomtömege). Más a Mars-lakó (ami nem létezik) és más a marslakó (ami igen). Van plüss-szamár, strucc-család, és kedvencem, a Csörnöc-Herpenyõ. A szótári részben még az is gyakran meg van adva, hogy kinek mi a keresztneve (pl. "Turnovszky Tamás, lásd még Voga") - sajnos a Szentágotai, amit tényleg kerestem, pont nincs benne. Számtalan modern fogalom, márkanév, internetes rövidítés, nick kapott helyet, s az 1984-es AkH példavilága (pl. November 7 Erõmû) helyén immár DJ Newl szerepel. Végre beszél valaki a táblázatkészítés helyesírási vonatkozásairól is, hiszen ma már ez nem a nyomdászok privilégiuma. Megtudjuk, hogy a postscriptum úgy is elválasztható, hogy postsc-riptum, ami azért meredek egy latin tradíciójára valaha büszke kultúrában. A szótári rész dicséretesen bõ, de jobb lett volna tiszta betûrendben adni, nem így bokrosítva, mert itt a fõ a gyors használat, nem a logika lenne; a hegedûtanárt én a Hegedûs után keresném, nem pedig a hegedûnél. A Tárgymutató pompás, részletes és áttekinthetõ (23 oldal!).
Vegyük meg ezt a könyvet, õszintén javaslom, bár az arab átírásra vonatkozó rész nevetségesen túlméretezett (és miért nem rendes táblázat, ha már ennyi?), viszont ezután be tudjuk jegyezni a naplónkba, hogy micsoda éjszakát töltöttünk a Szén-patak-völgyi kulcsosházban, sõt meg is tudjuk írni az illetõnek, hogy amíg élünk, nem feledjük azt a Szén-patak-völgyi kulcsosházi éjszakát.
Nádasdy Ádám
Osiris Kiadó, 2004, 5980 Ft
