Lemez: Alkoholos, szerelmes, halálos (Marianne Faithfull: Before the Poison)

Zene

Marianne Faithfull utolsó három albumát olyan könnyû egymás mellé helyezni, hogy már azt mondhatjuk, az 1999-es Vagabond Wayszel - majd az azt követõ Kissin' Time-mal - egy újabb, a korábbiaktól több tekintetben is el-térõ korszaka kezdõdött el. Ebben nála jóval fiatalabb, az alternatív popkultúra népszerû szerzõinek a dalait énekli, olyanokét, mint Daniel Lanois, Beck, Billy Corgan, Jarvis Cocker, illetõleg most Damon Albarn, PJ Harvey és Nick Cave.

Marianne Faithfull utolsó három albumát olyan könnyû egymás mellé helyezni, hogy már azt mondhatjuk, az 1999-es Vagabond Wayszel - majd az azt követõ Kissin' Time-mal - egy újabb, a korábbiaktól több tekintetben is el-térõ korszaka kezdõdött el. Ebben nála jóval fiatalabb, az alternatív popkultúra népszerû szerzõinek a dalait énekli, olyanokét, mint Daniel Lanois, Beck, Billy Corgan, Jarvis Cocker, illetõleg most Damon Albarn, PJ Harvey és Nick Cave.

"Egészséges" és végre anyagilag is megbízható periódus ez, de ha a Faithfull-életmûbõl válogatást szerkesztenék, az elsõ két lemezt békén hagynám. A Before the Poison azonban más. Ebben a "mérgezésben" a The Mystery Of Love (PJ Harvey) és a There Is A Ghost (Nick Cave) nagyon-nagyon mélyen azonos azzal a szenvedéllyel, amitõl Faithfull vagy harminc éve, ha úgy tetszik, "korszakról korszakra" konzekvensen ellenállhatatlan.

Ez a szenvedély a szerelem szenvedélye, annyi elragadtatással és fájdalommal, amihez foghatót nem a könnyûzenében, hanem az irodalomban szokás keresni. Ezért kaphatta meg, gondolom, Allen Ginsbergtõl a "Poétika professzora" (Jack Keroac School Of Disembodied Poets) címet. Faithfullnak persze nem volt "nehéz dolga", alighogy felcseperedett, a végzet és a halálközeliség mitikussá-meg-rázóvá tette a szerelmi életét.

Írtunk már errõl, ugye. Faithfull húszéves volt, amikor 1966-ban elhagyta a férjét és a gyermekét, hogy Mick Jaggerrel élhessen. Jaggert persze ettõl még nem birtokolhatta, aztán a gyermeküket sem tudta kihordani, úgyhogy maradt a penetráns féltékenység és a heroin, majd amikor Jagger kirúgta, Marianne öngyilkosságot kísérelt meg. Hat napig feküdt kómában, beteljesítve mintegy az együtt írt Sister Morphine történetét (mely egy haldokló narkósról szól, aki már nem ismeri meg az orvosát, miközben morfint kér). Jagger után hasonló bugyrokban fortyogott Ben Brierly punkzenésszel is, akihez egy jóval lepattantabb, punkos-narkós korszakkal kötõdött, s akivel négy évig házasságban élt. Korábban, pontosabban a hatvanas években Faithfull fõleg folkdalokat énekelt, esetleg egy-két Dylan-, Stones- vagy Beatles-szerzeményt, vagyis ez a hetvenes évek végi idõszaka volt az elsõ "igazi" - ekkor született meg a klasszikus Broken English album, és ekkor szegõdött mellé a gitáros Berry Raynolds, aki a legfrankóbb számait írta.

1985-tõl New Yorkban folytatódott az

alámerülés,

nagyjából ugyanazokkal a mutatókkal: kábítószer vagy kábítószer-elvonó, továbbá alkalmi élettársak (Hilly Michaels) vagy férjek, mint Giorgio Della Terza író, akit a Névtelen Alkoholisták klubjában ismert meg, és aki nõzött, viszont azt nem bírta elviselni, ha Marianne turnézni ment. Az amerikai évek egyébként igen fontosak Marianne életében: ekkor találkozott a producer Hal Willnerrel, akinek a dzsesszes-bluesos-sanzonos Strange Weather albumon túl a Kurt Weill-dalokkal való azonosulását köszönheti; és ekkor találkozott Angelo Badalamentivel is, akivel '95-ben az A Secret Life albumon mélyítették tovább Weill vagy Marlene Dietrich keserû romantikáját. A következõ év végén Marianne hazánkat is érintõ turnéja ugyancsak a Weill-dalokon alapult - lemezen: 20th Century Blues -, Paul Trueblood egy szál zongorájával, s rögtön az elején az alkoholos-szerelmes-halálos Alabama Songgal, mondhatni, a közepibe vágva. Ezután (no és a The Seven Deadly Sins nagyzenekari felvétele után) következtek azok a fent említett, kissé könnyebb, poposabb dolgai. És máris a Before the Poisonhoz érkeztünk.

Amit Marianne hangjáról írt az egyik kritikusa, az számomra überelhetetlen: "...benne van az összes fecskendõ és félelem, az összes lepusztult szoba és gyógyszeres üveg." Ez hát az alapállás, és ez nagyon komoly dolog, de ahhoz, hogy igazán hasson, olyan fajsúlyú szerzõk kellettek, akiknek az érintettsége rokon. PJ Harvey és Nick Cave - a dalok nyolcvan százalékának a szerzõje - ilyen; és ha nem tudnánk, hogy kijárták a maguk poklát, akkor is kitûnne: ennek a közös munkának azonosulás a neve. Nem azt jelenti ez, hogy egyaránt felkavaró a lemez valamennyi száma, de hogy egyik-másik rendkívül erõs, az egészen nyilvánvaló. Nekem a There Is A Ghost, ez a fölöttébb szentimentális és fölöttébb felkavaró Cave-ballada a kedvencem - ez egészen úgy fest, mintha Marianne világéletében a Bad Seedsben énekelt volna.

De maradjunk a tényeknél. Ebben a negyvenpercnyi dózisban Faithfull és Harvey és Cave félszavakból érthette egymást. Ahogy jó. És ahogy kell.

Marton László Távolodó

Naive/MCD, 2004

Figyelmébe ajánljuk

Bányai Kelemen Barna: Engem a szerelem vezérelt

A színész hat éve tagja a Katona József Színház társulatának, de sokfelé játszik, most épp a Radnótiban volt bemutatója. Az Ördög Tamással folytatott munkáról, a Tarnóczi Jakab-féle Extázisról és a Mohácsi testvérekről is beszéltünk vele, s persze szó esett a filmezésről is.