A magyar kormány az Európai Unió által rendelkezésre bocsátott ún. kohéziós forrásokból működő operatív programok keretében már többször nyújtott lehetőséget fogvatartottak számára, hogy szabadulásuk után visszataláljanak, elhelyezkedjenek a társadalomba. Értesüléseink szerint ezen reintegrációs projektek szakmai tartalma teljeskörű volt, válogatott szakemberek, tanácsadók vettek részt benne, és egy ideig megfogadták a civil szervezetek észrevételeit is. Ugyanakkor a szakmai célok, előremutató törekvések nem tudtak integrálódni a büntetés-végrehajtás (bv) országos rendszerébe, ami mögött elvi-politikai különbségek húzódnak meg.
A szemléletbeli különbségek hamar jelentkeztek: egy, a témával korábban hosszú ideig foglalkozott forrásunk úgy látja, hogy az EFOP Plusz keretében zajló, fogvatartottak, szabadultak és hozzátartozóik részére nyújtott munkaerőpiaci és társadalmi reintegrációt elősegítő szolgáltatáscsomag, ha nem is csak papíron működik, az intézetek erőfeszítései nem elégségesek.
Rájuk döngetik az ajtót
Egy fejlesztési tervnek rengeteg – pszichológiai, pedagógiai stb. – eleme van, a lépéseknek egymásra kell épülniük, azonban ezeket a büntetés-végrehajtás napirendje, biztonsági intézkedései felülírják. Mint forrásunk fogalmazott, hiába dolgoznának megfelelő tematikával, ha a bv-sek nem állítják elő a fogvatartottakat időben, és ha egy háromórás foglalkozás csak egy órában tud megvalósulni.
„A relaxációs gyakorlatoknak fontos szerepe van az önismeret, konfliktuskezelés területén. Ezt nem nagyon lehet gyakorolni úgy, ha tízpercenként rád döngetik az ajtót”
– teszi hozzá.
Fontos lenne a családi kapcsolatok fejlesztése is, a szabályozás pedig elvileg lehetőséget ad külső látogató fogadására, eltávra, a gyermekekkel való közvetlen találkozásra is, de ezek a gyakorlatban alig valósulnak meg. Pedig amennyiben az operatív programok nem ösztönöznék a reintegrációt, úgy azt a bv-nek magának kellene megvalósítania, amire a leterheltségük miatt nincs lehetőségük. Egyedül a felnőttképzés működik úgy-ahogy forrásunk szerint, ami azzal magyarázható, hogy a foglalkoztatás és az oktatás fontos mérőpontja a közigazgatásban bv-intézetek megítélése tekintetében – tehát nem is a reintegráció a fő motiváció, hanem a megfelelő statisztikák az elnyerhető támogatások végett.
Civilek kizárva
Forrásunk szerint nincs olyan felmérés, amely azt mutatná, hogy az operatív programok segítségével tudtak a pályázatokban résztvevők visszailleszkedni a társadalomba. Fontos megemlíteni, hogy a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BvOP) egy idő után úgy döntött, nem engedi be a szakterületen dolgozó civil szervezeteket az intézetekbe. Ez pedig jelentősen csökkentette a hatékonyságot.
A Magyar Helsinki Bizottság húsz évig működtette a börtönmonitorozó programját, amely a fogvatartási körülményeket vizsgálta az emberi jogok szempontjából – ám a szervezetet 2017-ben kizárták az intézményekből. És nem csak a Helsinki járt így: a Börtönrádiót és a Feldmár Intézet Mesekörét is elkaszálták, pedig mindkettő fontos program volt. A magyar rendszer szemléletét minősíti, hogy a családtagokra nem tekint szövetségesként, ehelyett semmibe veszi őket.
Több magyarázat lehet arra, miért nem működteti tovább az állam a projektekben kipróbált programokat költségvetési forrásból: az egyik, a legevidensebb, hogy nincs pénz rá, de az elmúlt 15 évben azt is láthattuk, hogy amire van politikai akarat, arra azért pénz is akad. Hogy ne térjünk el a tárgytól, elég a Szabolcs megyei csengeri börtönépítést említeni: 50 milliárd helyett 87 milliárd forintra drágult börtönt épített az állam.
Nehézséget jelenthet a megfelelő munkaerő, személyi állomány hiánya is. A folyamatos létszámhiány, a fluktuáció valóban nem teremt a reintegráció szempontjából megfelelő feltételeket. Mindezek mögött jól látszanak a reintegráció mostoha sorsáért felelős okok: a politikai akarat hiánya. A kormányt általában sem érdekli a szociális szféra, főleg nem a bűnelkövetők gondozása. Miközben a hatalomban lévők vannak a legelőnyösebb pozícióban ahhoz, hogy a társadalomnak elmagyarázzák: miért fontos a reintegrációba energiát fektetni, jelenleg azt sem veszik figyelembe, hogy családtagokra is elképesztő terhet, szenvedést rónak a fogvatartás terhei.
Nem elhanyagolható körülmény, hogy a BvOP-nek 2017-ben Tóth Tamás személyében új országos parancsnoka lett, aki korábban rendőri vezetőként dolgozott. Ennyi év elteltével meglátszik a büntetés-végrehajtás befele fordulásán, a civil partnerek elüldözésén, a reintegrációs szempontok leértékelődésén, hogy a rendőri szakma tagjai másra vannak kiképezve, az ő fókuszuk máshol van.
A fogvatartottak fele nem csinál semmit
Krámer Lili kriminológus, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa szerint 18 éve zajlanak a reintegrációt megvalósító operatív programok, de nagyjából az indulást követő legfeljebb tíz évig volt indokolható ezekből fenntartani a reintegrációs projekteket a börtönökben. Ugyanis van innovációs potenciál bennük, de ennyi idő elteltével a feladatot az államnak magáévá kellett volna tennie, és a már kipróbált, legjobban működő reintegrációs technikákat állami finanszírozással, az operatív programokon kívüli szolgáltatássá kellett volna emelni – de ez nem valósult meg.
Ha a számoknál maradunk, egy évben durván 40 ezer ember fordul meg a bv-intézetekben; a fogvatartotti létszám nagyjából két százalékát teszi ki azoknak a száma, akik sosem, vagy csak évtizedek után szabadulhatnak, tehát
az elítéltek 98 százaléka számára kulcsfontosságú kérdés, hogy elérhető legyen számukra megfelelő reintegrációs program rövid- és középtávon is.
Nem mellékesen a több évtizedig büntetésüket töltők is kijönnek előbb-utóbb a börtönökből – annak is megvannak a hazai és nemzetközi jó gyakorlatai, hogy felkészítsék őket a szabadulásra, a bűnözéstől mentes életre.
A civil szervezet adatigénylés útján kiderítette, hogy napjainkban körülbelül az összes fogvatartottnak mindössze fele vesz részt foglalkoztatásban vagy oktatásban, a másik fele jóformán alig csinál valamit egész nap, aminek rengeteg negatív következménye lehet, és a reintegrációt semmilyen módon nem támogatja. Rendszeresen panaszolják az érintettek a Magyar Helsinki Bizottságnak, hogy nehéz, szinte lehetetlen oktatásba, munkába kerülni, sőt, a személyi állomány munkaerőhiánya miatt sok bv-intézetben sokszor az sem megoldott, hogy a napi sétára elhagyhassák a cellájukat.
A szakember több európai országban – például Belgiumban, Észak-Írországban – tett látogatást bv-intézetekben, így a saját szemével látta, milyenek az előremutató elképzelések. Az egyik ilyen, az ún. „börtönmentori” szerep, amikor fogvatartottak arra vannak kiképezve, hogy az újonnan érkezőket segítsék. Érintettségük okán könnyebben elfogadják a frissen bekerülő fogvatartottak tőlük a segítséget, mint a személyzettől.
A szülői szerepet megerősítő programot működtet a holland Exodus nevű civil szervezet (pl. szülői tréninget tartanak, közös táborokat szerveznek játékokkal, programokkal), vagy az Európa-szerte megvalósuló Játék anyával és apával (Game with Mum and Dad) programsorozat, melynek keretein belül közös focizást, csapatjátékokat szerveznek civilek gyerekeknek a börtönben lévő szülőjükkel. Ilyeneket rendszeresen szerveznek civilek a volt szocialista blokk országaiban is: Horvátországban, Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában. Észtországban 24 órás családlátogatásra is van lehetőség szoba-konyhás helyiségekben – jól jellemzi helyzetünket, hogy Magyarországon a Helsinki Bizottságnak hét éven keresztül kellett küzdenie azért, hogy ne legyen tilos az érintkezés a látogatások során.
Szerettük volna a saját szemünkkel látni, hogy zajlik a reintegrációs felkészítés a börtönökben, de a BvOP ettől elzárkózott.
Szerkesztette: Fazekas Zsuzsanna
