„November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét. »Soha többé, soha többé« – ismételgette, mintegy önkívületben. A lakótársak csillapították. // Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre. Megsokasodtak azokban a napokban a tagkönyvszaggatók és a fogadkozók. (Bár egy ilyen könyvecskét – fizikai értelemben – nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják meg! De nem erről akarok beszélni.)…” – így kezdődik Petri György Egy kevéssé vizsgált, ám lényeges hőstípus című prózaverse. A szöveg 1956-os esetről szól, amely dátuma miatt érdekes: nem a forradalom első napjaiban döntött így Szabó úr, amikor az asztali Rákosi-szobrok repülni vágytak kifelé az ablakon, hanem amikor már az oroszok elől óvóhelyre kellett menni: „amikor a ház a maga aknáját is megkapta már. Nem mintha célpont lett volna, csak úgy. Amikor már félnie kellett volna. A pillanat kétségtelenül elkésett volt praktikus szempontokból. A lépés helyezkedési értéke, sakkjelöléssel, nem is tudom hány kérdőjelet kívánna maga után, közösségben-feloldódási együtthatója zérusközeli.” Arról van szó, Szabó úrnak saját pillanata volt.
Az ’56-ban Bukarestben született, 1984 óta Magyarországon élő író, újságíró, műfordító, kultúrdiplomata, eredetileg MDF-, majd 2008 óta Fidesz-tag Beke Mihály András a Magyar Hang Kompország című podcastjében tépte el a párttagkönyvét, miközben Szerető Szabolccsal beszélgetett.
Az interjúalany Fidesz-árvának mondta magát, szerinte legalább egymillió ilyen csalódott ember lesi most sűrűn pislogva a fejleményeket. A kormánypárt nem ismeri el, hogy létezne ez a réteg, mert az elismerés „közvetlenül Magyar Pétert legitimálná”. Beke Mihály András beszélt erdélyi indíttatásáról, arról, hogy a médiatörvényt élte meg először sérelemként a kormánypárti lépések közül, majd kultúrdiplomataként szembesült „az úgynevezett nemzetpolitika” árnyoldalaival. Arra kellett ráébrednie, hogy a ’nemzet’ kifejezés, éppúgy, mint a ’polgár’ nem több a Fidesz vezetése számára, mint politikai termék, amelyet sok mindenre föl lehet használni. Számára az utolsó csepp a pohárban Orbán Viktor tihanyi beszéde volt. Az, ahogy a magyar miniszterelnök – talán mert úgy sejtette, a győztes mellé áll, és jó pontokat akart szerezni nála – méltatta a román elnökválasztás magyarellenes, bevallottan vasgárdista jelöltjének, Simionnak a törekvéseit. Beke gyomra nem vette be, hogy Orbán az úzvölgyi katonatemető meggyalázója mellett tette le a garast számításból, és hogy nem véletlen elszólás volt ez, hanem egy koherensen végiggondolt, tervezett beszéd része. Beke meggyőződése, hogy miként őt, az erdélyi magyar közösség jelentős részét sokkolta ez a húzás. Végül nem Simion győzött, a miniszterelnök gesztusát azonban ez nem semlegesítette. Beke azt mondta, eljutott arra a pontra, hogy a hallgatást is hazugságnak érezte. „Tény s való, hogy megélhetési, családi okokból hallgattam, de eljött a pillanat, amikor már nem lehet tovább hallgatni” – mondta, aztán kettétépte a dokumentumot.
A nyilvános szakítás körülményei nem voltak olyan drámaiak, mint az idézett versben, viszont ez a hőstípus jó ideje meghatározó szereplője a magyar politikának.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
