Zene

A Mediawave alapvetően egy filmfesztivál. Kis, kísérleti, animáció, hosszú, dokumentum és mindenféle nehezen behatárolható filmalkotás pergett ezúttal is több mint egy hétig, aztán a bölcs zsűritagok döntöttek - díjkiosztó, záróest és már vége is. Bónuszként lejátszották a holland - amúgy zsűritag - Jos Stelling finoman erotikus, minimális dialógusokkal operáló és nálunk nem vetített életművét. Közben megjött a tavasz, kiállítások nyíltak, sor került májusfaállításra, vidéki borkóstolóra, fakultatív programokra, vízirevüre, konferenciára, és esténként a költőien lepusztult zsinagógában koncertekre: blues, dzsessz, etnó, kortárs és ezek mindenféle kombinációi.

Tán a legjobb le nem szerződtetett muzsikus a pályán, írta róla két éve, második, független kiadású albumának megjelenése után a New Yorker. Eleni Mandell státusa azóta is változatlan: hasonlót igen, de jobbat nála ebben a műfajban nehéz elképzelni, s azóta sem akadt egyetlen kiadó sem, amelyik fantáziát látott volna benne. Bizonyos szempontból persze nincs is benne "fantázia" - harminckét éves, és nem a köldökével hajt az érvényesülésre. Más eszközei vannak, ezeket hívják összefoglaló néven zenének (dalok, ének, hangszerelés, egyéniség, ilyesmi). A műfaj pedig, melyben a nagyok mellett lehet emlegetni, a dal: a háromperces életsűrítmény, amiből ha tíz-tizenkettőt képes egymás mellett felvonultatni valaki, azt meg kell becsülni. A Wishbone (1998) és a Thrill (2000) után Eleni Mandell már a harmadik adagot hozta össze a kimerülés, kiürülés legcsekélyebb jele nélkül. Néhányszor meghallgatod, és úgy érzed, dalai eleve örökzöldként fogantak, született klasszikusok. Édes méreg, ellenállhatatlan kiszerelésben. Letisztult formák, minden egyértelműnek tűnik, igen, itt muszáj beúsznia az orgonának, ott csak a cselló búghat, itt a steel gitár simogatására van szükség, ott álmodozásra, amott meg sikítani kell, mint a fuldoklónak.

Föl nem fogom ezt a címadást. Eredetileg Loin, ami annyi mint távol, messze - nem hangzik valami csalogatóan, szentigaz. Az angyalok még csak-csak (a három főhős mondjuk), de hogy végállomás?! Hiszen éppen hogy elkezdődik valami a film végén, mondhatni, az élet. Talán elhangzott egy efféle megjegyzés, az én figyelmem meg éppen lankadt, nem tudom, nem értem, kész.

Alternatív színházból sokféle van - nem csak rossz meg jó. Hanem olyan, amelyik átmenetileg alternatív, mert amúgy a sokszor elátkozott struktúrán belülre törekszik; aztán olyan, amelyik féltve őrzi a maga "perem"-jellegét, de persze profi; meg olyan, amelyik kívülről támadja a belült; meg olyan is, amelyik rá sem hederít. Van esztétikai kísérletező, és van esztétikán kívüli. Van szelíd és van agresszív, van csóró és megélhetési alternatív. Vannak játékosok és játékosak is. Néha összejönnek és fesztivált tartanak.

Essünk túl a nehezén! Nem ettől a könyvtől fog kedvet kapni a Carpentiert eddig nem ismerő olvasó, hogy Carpeniert ismerő olvasóvá váljon. Taktikailag elhibázott így kezdeni egy recenziót, ugyanis mindez annyit tesz, hogy egy kiváló szerző összes novelláinak eme teljességében először magyarul megjelent gyűjteményét nem intézhetem el egy mondattal - és mégis elintéztem. Egy szó, mint száz.

Egy francia regényt fordítok, azt olvasom a 72. oldalon, hogy az ifjú hős s´effraye. Gépiesen leírom, hogy megijed, de aztán nem találom elég erősnek, érzékletesnek a szót, fellapozom Bartos Tibor új Magyar szótárát (alcíme: Egymást magyarázó szavak és fordulatok tára). A szótárban vagy húsz szinonimát, fordulatot találok: megriad, összerezzen, megrémül, meghökken, eláll a szava, inába, horgasinába, szárába, csizmaszárába szállott, szaladt a bátorsága, gatyájába szaladt a mersz, összekoccan a térde, kiveri a hideg veríték, berezel, begazol, betojik, beszarik, citerázik, cidrizik, szorul a zabszem... és így tovább, ad infinitum. Vígan dúskálok: kedvemre válogatok, az eredeti szöveg szituációja, nyelvi közege, stílusa szerint. De ha a magam szövegét írom, s mint mindig, meg-megakadok, akkor is

Akínaiak már a spájzban vannak, finoman szólva is. E tényt kezelhetjük a politikai korrektség jegyében, de fölfoghatjuk mint szimplán művészeti kérdést is. A legjobb, ha a bérkocsi felől közelítünk. Pontosítok: a Csömöri úttól közelítünk a Mozaik utca felé, előttünk bénázik egy nagyobb darab személyautó: föltart, de kis idő alatt leküzdjük, a sofőr nem kiabál át a mazsolának, nekem már kiszitkozódta magát, csak átnéz szúrósan, összevonva a szemöldökét, ám a feddő grimasz félbeszakad, lemondó sóhaj következik. "Hát persze, kínai, gondolhattam volna. Egyre több a kínai, nincs ezzel ugye semmi baj, de mindnek ilyen bazi nagy kocsija van, ezen viszik az édes-keserű levest, meg a sok pulyát, mert elférnek, de hát tudja, genetikailag a gépesítettség ilyen magas foka náluk, hát nemigen van kódolva."

Ilyenkor elég lehet rögzíteni a tényt: megjelent (végre). Az első olyan válogatáslemez, mely kizárólag magyar zenekészítők alkotásait tartalmazza. Létezik ilyen Izraelben is, ugyan arrafelé a goa kifejezetten populáris.

Nemrégiben még azt gondoltuk, virtuális együttesek kizárólag magyar szórakozóhelyeken jöhetnek létre: amikor a férfiakból álló asztaltársaság egyik lelkes tagja, kellő mennyiségű ital elfogyasztása után, a hirtelen beálló csendben azt javasolja: alapítsunk zenekart! A ötlet fantasztikus, tíz percen belül megvan a név, "én leszek a basszgitáros", másnap aztán mindent elfelejtenek. Hogy virtuális zenekart könynyűipari módszerekkel is létre lehet hozni, arra a tavalyi év egyik legnagyobb dobása, a Gorillaz lehet a példa. A japán-amerikai-brit csapatot olyan ismert figurák erősítik, mint például Damon Albarn, a Blur énekese, természetesen csak a stúdióban. A Gorillaz tagjai ugyanis rajzfilmfigurák, rosszarcú rosszcsontok, akik klipjeiken úgy viselkednek, mint a született gyilkosok, mégis imádnivalók. Ráadásul nevük is van, életkoruk meg életrajzuk. 2D 23 éves, vidéki angol fiatalember, és egyebek mellett Phil Oakey-ért, a Human League énekeséért rajong, Murdoc szintén angol, 35 éves Black Sabbath-megszállott, aki imádja ütlegelni 2D-t. Russell 25 éves amerikai hip-hop-fanatikus, és itt van még - gondolom, a mindenre vevő japán piac kedvéért - Noodle, a tízéves oszakai kislány. Voltaképpen egy nettó elmebeteg kompánia, de úgy látszik, erre van most szükség.

A Spiró György Kvartett című drámája alapján készült mozidarab inkább tévéjáték, mint valódi film. Négy közepesen megírt figura, Feleség, Öreg, Nő, Vendég, és négy jó színész, Molnár Piroska, Lukáts Andor, Bertalan Ágnes, Blaskó Péter alkotja ezt a két furcsa párt.

A Műcsarnok első, félhomályos termében afrikai szobrok, maszkok néznek vissza a belépőre: a csillogó tárlókba helyezett faragványok, akár az üvegszemű, preparált állatok, dermedt, múzeumi hangulatot sugároznak.

"Századunknak nincs formája!" - nyafogta az ezernyolcszázas évek közepe táján Alfred Musset, a nagy formák csatája idején; a romantika és realizmus, a konzervatív akadémizmus és a lángoló újító készség négyes keresztútján, hogy legyünk eléggé formásan bombasztikusak. Mi volt az a formátlanság a későbbiekhez képest, mi volt a mi évtizedeink kontúrtalanságával és agyament stílvakságával összehasonlítva: szigorú, termékenyítő és üdítő rend még akkor is, ha Musset-nek persze "fejlődésileg" igaza volt, a romantika a klasszicizmus után és az akadémizmussal szemben tényleg fel akarta őrölni a formát. De hát hogy nézett ki az a mai daráláshoz képest! (Foroghat a sokszorosan kiátkozott Ernst Fischer, a józan osztrák marxista is a sírjában, nem így akarta ő ezt, sem mondani, sem gondolni: nem számíthatott arra, hogy a lényeg, a bontásban és építésben feszülő akarat, az újat teremtés romantikája a mi ezredfordulónkon konzervatív bóvlivá silányul.)

Nem szoktak manapság ilyen darabokat játszani - meg is volt lepve

Az afrikai nyelvek lenyűgözőek. Tele vannak zeneiséggel, mintha eleve éneklésre teremtették volna őket. Gino Sitson nagy találmánya, hogy a nyugat-kameruni medumba nyelven énekel, mely anyanyelve, lévén az első tizenhét évét ott múlatta. Egy olyan családban nőtt föl, mely az egyik helyről a másikra utazva a zenélésből éldegélt.