Kiállítás: Fekete fehér Afrika

szerző
Szõnyei György
publikálva
2002/17. (04. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Műcsarnok első, félhomályos termében afrikai szobrok, maszkok néznek vissza a belépőre: a csillogó tárlókba helyezett faragványok, akár az üvegszemű, preparált állatok, dermedt, múzeumi hangulatot sugároznak.

A Műcsarnok első, félhomályos termében afrikai szobrok, maszkok néznek vissza a belépőre: a csillogó tárlókba helyezett faragványok, akár az üvegszemű, preparált állatok, dermedt, múzeumi hangulatot sugároznak.Az egykori Belga-Kongó tárgyakban, alkotásokban tükröződő múltját és jelenét mutatja be a Jan Hoet kurátor válogatta kiállítás. Gondolsz-e ma Fekete-Afrikára? - intéz a címe nehezen megválaszolható kérdést a nézőhöz, de a tárlatot végigjárva én fordítanék a dolgon: Máj opínyon ábot vájtman.

A nyugati (fehér) kultúrafelfogás hagyományos arroganciája ritkán állította a sajátjával azonos szintre a fekete kontinensről származó alkotásokat. Az afrikai ember testét, lelkét, transzcendens "feladatait" oly természetes kifejezőképességgel ábrázoló erő valamilyen távoli, szerencsés adottság eredményének minősült, akárcsak a vérpezsdítő dobolás (tam-tam) vagy a szívós és hibázni képtelen ritmusérzék a táncban, zenében, és sokszor a legjobb szándék mellett sem kapott többet néprajzos jelzőknél: törzsi, tarka, primitív, ilyesmi. Pedig az, amit évszázados evolúciója után a fehér művészet oly olcsón megkapott Afrikától, színvonalasabb méltatást érdemelne: Afrika őszenei inspirációt adott az improvizációt elvető, kiürült dallamsoroknak, ritmust az unalmas ütemeknek, dzsesszt a "szórakoztató" zenének; a maszkokban rejtőző mutánst, a kubizmust, és ezzel a leíró, reneszánsz ábrázolásmód lenullázását; az allegória halálát, a misztériumot, a csípőrázást, a játékos labdazsonglőröket stb. Mindnyájan fehér afrikaiak lettünk. Ám a kolonializmus időszakában az ipari civilizáció agresszív mohóságával, irigyelt tárgyi környezetével megbolygatta és átszínezte az afrikai hagyományokat.

H

Hogy mit kapott és ennek következtében mit gondol a fekete művész a Nyugat világáról, az a Műcsarnokban kiderül. Az első teremben főleg Kongóból származó, prekoloniális törzsi maszkokat, totemeket, fétiseket látunk. Megfejthetetlen, hogy néhány fejszecsapás és a késpenge hasítása nyomán a sötét színű, kemény fa mitől képes ilyen tökéllyel visszaadni az afrikai ember vonásait. A hallgatag remekműveknek ez a vonzereje hatott revelatív módon a kubista, expresszionista szemléletre is. Picassót, aki úgy rajzolt, mint egy isten, és akit a tökéletes illúziókeltés már nem érdekelt, lenyűgözte a faragványokból áradó, takarékos mozdulatokkal létrehozott kifejezőerő látványa, a hosszú, laposan metszett síkok formaképző lehetősége, a szerszám vájata a fában (akár a ceruzáé a papíron) és az ábrázolás hétköznapi és kultikus funkcióinak zavarbaejtően természetes összekapcsolhatósága. Avignoni kisasszonyok című 1907-es képének jobb oldali figurája éppolyan eleven, szoborszerű, rituális lény, mint amilyenné az válik, aki fejére húzza az itt látható, fölül zárt, henger formájú fatörzsből formázott, fémlemezekkel borított maszkok némelyikét (szegecselésük a bőr rituális tetoválásának nyomára emlékeztet).

A tradicionális faszobrokat a szimbolikus nevű Ingrid Mwangi Neger című videója egészíti ki. A művésznő saját, tekintélyes hoszszúságú hajrudacskákba sodort frizurájából készít törzsi sisakokra emlékeztető, "hordható" hajmaszkokat, plasztikákat, újraértelmezve az arc elrejtésének lehetőségeit.

H

Feltűnő, hogy a faragványok között sem vadászat, sem más hétköznapi tevékenység ábrázolása nem szerepel, csak a második teremben: itt apró, fekete mázas giccskerámiákat mutatnak be a huszadik századból, émelyítően zsúfolt kupacba rendezve a fején korsót egyensúlyozó, tarka textilimitációval kifestett, cicis női alakot és a Josephine Baker art-decós táncmozdulatait idéző, erotikusan pózoló szobrocskát. Mellettük dobolós, lándzsás porcelánharcosok fénylő izmú példányai, melyek valóságos modelljei Leni Riefenstahlt, az idős náci filmrendezőnőt is lenyűgözték, sőt ismert fotósorozatából érezhetően rabul is ejtették.

Életnagyságúak Sunday Jack Akpan színesre festett, realista cementszobrai, a Kabátos, nyakkendős férfiember, az Egyenruhás ember és a Törzsfőnök: nem valódi alkotások ezek, hanem a temetés alkalmából a halottat élete dicsőséges stációjában megmutató, kegyeleti emlékművek. A törzsfőnök nyelves barna bőrcipője, kötött csíkos sísapkája, a hivatalnok világos inge, precízen nyírott bajusza, az egyenruha szakszerű részletei mind a megboldogult földi pozíciójának fontos elemei.

A végső nyughely új, a fehér ember világában ismeretlen felfogásban jelenik meg Kane Kwei Mercedes Benzt imitáló, rózsaszín autókoporsója formájában. Megrendítő. Mint egy körhinta illúziókeltő járműve a sohasem forgó kerekeivel, mellbevágó egyértelműséggel mutatja a megboldogult élete álmának vagy büszkeségének tárgyát, mellyel a túlvilág sztrádáin száguldozhat.

A realista cementfigurákhoz és Carsten Höller (szerintem kitömött) játékállatpózban pihenő, életnagyságú, hiperrealista kiselefántjához képest kézenfekvő, afrikai matériából született mű Hugo Debare föld és szalmakeverék (elefántszarra emlékeztető) masszájából gyúrt nagyméretű fejszobra.

A szobrok némely amatőr vonásaik ellenére is nagyon erősek, de ugyanez kevésbé mondható el a festményekről. Többségük az Henry Rousseau óta közismert és kedvelt naiv stílusban készült. A részletek iránt mindig nagyon figyelmes alkotók szinte tudósítást festenek a téma helyszínéről, aminek aprólékos bemutatása fontosabbnak tűnik a művészi eszközök igénybevételénél, például Csibumba Kanda Matalu A belgák kiűzetése című, gunyoros képén a vízparton, egy Chevy árnyékában pihegő család megörökítésekor. A festmények "idilli", hétköznapi jeleneteket mutatnak reklámrealista modorban, gyakran a humor segítségével. Ezekben a képekben talán megsejtünk valamit az afrikai ember átalakult világának örömeiről és kínjairól, melyek ábrázolását nem "terheli meg" a nyugati festészet eszköztárának felhasználása. Cher Samba ironikusan naturalista életképsorozatából kiemelkedik a szerelmi aktus után egy bilin csücsülő, rózsaszín WC-papírhengert szorongató, elégedett fekete hím portréja. A kiállításon szereplő fehér művészek anyaga - fekete társaik alkotásaival összekeveredve - új, élvezetes szempontokat nem ad hozzá a címben feltett kérdéshez, pedig Franz West személyében szobrászszupersztárt is láthatunk itt.

Szőnyei György

Fekete fehér. Gondolsz-e ma Fekete-Afrikára? Műcsarnok, május 12-ig

szerző
Szõnyei György
publikálva
2002/17. (04. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...