A Mediawave alapvetően egy filmfesztivál. Kis, kísérleti, animáció, hosszú, dokumentum és mindenféle nehezen behatárolható filmalkotás pergett ezúttal is több mint egy hétig, aztán a bölcs zsűritagok döntöttek - díjkiosztó, záróest és már vége is. Bónuszként lejátszották a holland - amúgy zsűritag - Jos Stelling finoman erotikus, minimális dialógusokkal operáló és nálunk nem vetített életművét. Közben megjött a tavasz, kiállítások nyíltak, sor került májusfaállításra, vidéki borkóstolóra, fakultatív programokra, vízirevüre, konferenciára, és esténként a költőien lepusztult zsinagógában koncertekre: blues, dzsessz, etnó, kortárs és ezek mindenféle kombinációi.

A Mediawave alapvetően egy filmfesztivál. Kis, kísérleti, animáció, hosszú, dokumentum és mindenféle nehezen behatárolható filmalkotás pergett ezúttal is több mint egy hétig, aztán a bölcs zsűritagok döntöttek - díjkiosztó, záróest és már vége is. Bónuszként lejátszották a holland - amúgy zsűritag - Jos Stelling finoman erotikus, minimális dialógusokkal operáló és nálunk nem vetített életművét. Közben megjött a tavasz, kiállítások nyíltak, sor került májusfaállításra, vidéki borkóstolóra, fakultatív programokra, vízirevüre, konferenciára, és esténként a költőien lepusztult zsinagógában koncertekre: blues, dzsessz, etnó, kortárs és ezek mindenféle kombinációi.Afilmes program áttekinthetetlenül gazdagnak tetszett, a szaklapok talán majd kísérletet tesznek az értékelésére - a borkóstolás inkább élőben, nyálkahártyán keresztül ajánlott -, mi itt csak a zenei események közül emlékezünk meg néhányról. A magyar zenekarokat ismertnek tételezzük, Dresch Mihály, Grencsó István, Ágoston Béla, Szelevényi Ákos, Zerkula János, Szabados György és a többiek tették a dolgukat, hozták, amit vártunk. Tizenvalahány éve, még az átkosból kihajtó fesztivál az ő szellemiségükből táplálkozott, mára azonban a magyar viszonyokon belül kanonizált művészek lettek, és együtt öregszenek a Mediawave-vel.

A külföldiek közül volt, aki nem érkezett meg, mások hangulatos szuvenírnek bizonyultak, Dewey Redman pedig azt tanúsította, hogy nem mindig jó, ha magyar zenészek kísérnek feketéket, és hogy általában nehéz jól hangosítani egy zenekart. De mi most inkább a pozitív gondolkodás jegyében négy említésre méltó koncerttel sajdítanánk azok szívét, akik nem jöttek el.

H

A legnagyobb név Pharoah Sanders volt, ő a fekete zene ikonja. John Coltrane legutolsó korszakában együtt vadultak, aztán a mester halála után jobb és rosszabb korszakait is megélhettük, de azért legalább tíz albumának ott a helye minden dzsesszrajongó polcán. A kilencvenes évekre megszelídült a fáraó, klasszicizáló, Coltrane balladisztikus anyagait idéző albumokat készített. A fellépése nóvum volt Magyarországon, már minimum ezért érdemes lehetett elzarándokolni Győrbe, megtekinteni az öreget. Erről is szólt a koncert, megidéztetett a mester, volt itt finomság, végsőkig letisztult szaxofontónus, nagy érzés, de mire bemelegedett volna a közönség, már véget is ért, és a vörösre tapsolt tenyerek sem segítettek. Hiába, túl nagy sztár a Sanders, meg talán túl késő is volt már.

H

Az angol Trevor Watts Moire Musik Group egy tuti fesztiválzenekar. Úgy külön nem tudom, mennyien lennének kíváncsiak rá, az angol dzsessz-szcéna nem túl ismert mifelénk, ám ha már van közönség, akkor működik. Decens, de azért húzott, a basszusgitárral megerősített ritmusszekciót egy ghánai ütőhangszeres színesítette, Watts pedig szopránon és altszaxofonon nagyívű szólókkal töltötte meg a teret. Egy csipetnyi dzsesszrock, egy kis etnó, sok tapasztalat, amiből kulturált, szerethető dzsessz áll össze, és ha lehet így mondani, akkor a legjobb értelemben.

H

Számomra a legérdekesebbnek a Willem Breuker Kollektief fellépése bizonyult. Breuker virtuóz szaxofonos, annak ellenére, hogy elsősorban zeneszerzőnek gondolja magát. Nagyzenekara, melyet több mint huszonöt éve tart össze, az európai zene talán legizgalmasabb formációja. Kurt Weill, Ennio Morricone, Bartók Béla, Ornette Coleman vagy akár a legótvarosabb sanzonok világából indulva sajátos, de egységes zene születik. Ez nem a posztmodern radikális egymás mellé rendelése, hanem a huszadik századi zenéknek egy holland zenész személyiségén átszűrt esszenciája, aminek az intellektuális élét az irónia oldja. Ez a zene mindig valamilyen dramaturgia szerint építkezik, ezért is dolgoznak gyakran színházi és táncos produkciókkal, készítenek filmzenét. A győri koncerten is vetítettek maguk fölé filmet, és a profizmusukra jellemző, hogy az sem zavarta össze őket, hogy a kockák nem jó sebességgel peregtek.

H

A legnagyobb sikert a David Murray Power Quartet érte el. Murray az amerikai dzsessz középgenerációjának egyik legsikeresebb és legtermékenyebb figurája. Nem kísérletezik a formával, hanem birtokolja, csak folyton kitör belőle, hogy aztán visszatérjen hozzá és feloldozza a hallgatót. Sztenderdekből vagy a saját témáiból indul, de tenorszaxofon- vagy basszusklarinét-szólóit a lehetőségek határáig elviszi, és ezt a zenészeinek is engedi. Aztán visszakanyarodik a témához, és minden kezdődik elölről. Társai erőteljes alapokat nyomnak alá, és hosszú szólókkal hagyják pihenni a főnököt. Hamid Drake dobos játékát látva azt kellett gondolnom, hogy fehér ember így biztos nem tud megtanulni dobolni. Mindezek ellenére Murray zenéje egy idő után kiismerhetővé vált, tudni lehetett, hogy mi következik. Az intenzitás azonban sok mindenen átsegített, és a majd´ kétórás koncert után a közönség igen hálás volt.

H

A Mediawave-nek minden szervezési ügyetlensége, a csúszások, a technikai problémák ellenére megvan a varázsa. Ennek egyik forrása a zsinagóga kertje és az ott képződő agora. Egy majdnem zárt tér, hatalmas fák alatt padok és egy olcsó büfé a kerete annak, hogy évről évre találkozhassanak emberek, akik a világ különféle tájairól jöttek, és mégis megértik egymást. Lehet beszélgetni reggelig csupa haszontalan dologról: filmről, zenéről, borokról, kutyákról, és senki sem siet. Ha másért nem, már ezért megéri fesztiválosdit játszani.

Czabán György Kocsonya

Győr, április 25.-május 5.