Zene

Aki még nem járt Zsámbékon az úgynevezett régi rakétabázison (bizarr már a név is, nem?), az induljon rögvest. Ha nincs szerencséje a Simon Balázs rendezte darabhoz, még mindig láthat pillangót, gyönyörűt, fantasztikus, majdnem háborítatlan természetet, csodás panorámát, és elmerenghet a végleg tovatűnt gloria mundin.

Hogy Robert Plant nem tudott ellenállni Mali csábításának, az a Zeppelin-életmű ismeretében korántsem meglepő; "hírértéke" inkább annak lehet, hogy Bill Frisell külön bejáratú countryja is megmártózott Nyugat-Afrikában.

Nem az a baj, hogy nyakig vagyunk a szarban, hanem hogy lötyögtetik - az embernek óhatatlanul ez az ősi kínai bölcseket az irigység bambuszerdejébe kergető alapigazság jut az eszébe, mikor a regény erős kezdését elolvassa. Sergio, a másfél mázsás szippantókocsi-kezelő ugyanis épp az első lapokon válik egyszerű, hétköznapi munkahelyi baleset áldozatává: egy elromlott szivattyú miatt járműve tartályának teljes tartalma ellepi, s így lesz tetőtől talpig az, aminek általában tartja magát: salakanyag. A sors és

Shakespeare legjobb thrillerje a Titus Andronicus, és Bocsárdi László rendezését nézve azon tűnődtem, miért nem csináltak még belőle egy jó kis hátborzongató filmet ebben az intonációban. Aztán tovább nézve a gyulai előadást, arra a következtetésre jutottam, hogy a mozi már majdnem elkészült.

Az 1886-ban Berlinben született (és 1954-ben Baden-Badenben meghalt) Wilhelm Furtwängler a legkevésbé sem készült karmesternek. Fölöttébb pallérozott polgári családban nevelkedett, ahol a zenészség nem volt comme il faut. Apja, Adolf a kor egyik legnagyobb archeológusa, és a kisfiú magántanárai közt olyanokat találunk, mint a híres Beethoven-monográfia szerzője, Walter Riezler vagy a filológus Ludwig Curtius. A gyerek kívülről fújja a görög mitológia eseményeit, közben komponál. Mi sem jellemzőbb, hogy 13 évesen megzenésíti a Walpurgis-éj-jelenetet a Faustból. (Stravinsky: "Furtwängler úgy nézett ki, mint Goethe, noha egy hibás kromoszómájú Goethe.") Ez a nagyra törő magabiztosság sosem hagyja el, élete első koncertjén, húsz évesen Bruckner rémisztően hosszú és nehéz Kilencedik szimfóniáját dirigálja. Gyorsan áttör: 1922-től (harminchat évesen!!!) a Berlini Filharmonikusok első dirigense, ezzel egy időben a bécsieknél is vezető karmester (e két zenekart vezényli a lemezen is). A háború nem töri ketté pályáját, ott marad a náci Németországban, kiváltva ezzel a mindmáig tartó, Szabó Istvánt is filmre ihlető vitát: Vajh náci volt-e őkelme? Nem volt az.

A Művészetek Völgyévé kinőtt Kapolcs Monostorapáti nevű szomszédjának egy kies pusztaságán verte föl cirkuszsátrát a Krétakör. Esténként bemutatta repertoárját (elbúcsúzott a Hazámhazámtól), délelőtt a cirkuszosok tanították tányért forgatni, gólyalábon járni a gyereket. És Schilling Árpád is tartott egy kurzust

Mire véljük a könyv címét, mire vonatkozik? A módszertanra biztosan nem (az ugyanis eléggé monolitikus), inkább a műfajra és a felépítésre. Műértel-mezések, melyeket mikro-elemzések egészítenek ki, de-ugyanakkor összefüggő könyvként is olvashatók: nem valami olvasóbarát műfaj, de meg lehet szokni idővel. Az első részben négy ismert Ady-vers (A vár fehér asszonya, A fekete zongora, Sípja régi babonának, Az eltévedt lovas) olvasata található. A versek értelmezései számomra - A fekete zongora elemzését leszámítva - nem felelnek meg az előszóban bejelentett újdonságigénynek, inkább emlékeztetnek a Földessy Gyula-féle tudálékos szimbólumfejtésre, csak egy megújított, a Paul de Man-i retorikaelmélet által megtermékenyített nyelvi-fogalmi közegben. Ugyanakkor az első részben felsorakoztatott észrevételek és érvek legalábbis elgondolkodtatóak, egy Adyt jól ismerő, eredeti ötletekkel, jó elemzőkészséggel rendelkező és elméletileg felkészült szerző megállapításai. A könyv második része az Ady-líra kortárs irodalmi folytathatóságát vizsgálja, elsősorban Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes, Domonkos István, illetve Zalán Tibor művein keresztül. Nincs arra hely, hogy H. Nagy elemzéseit érdemben áttekintsük, itt csak annyit állapítanék meg, hogy az Ady-hatás "tematikus", illetve "poetológiai" összetevőinek elkülönítése

A"terjedelmi korlátokra" történő hivatkozás a modern írástudók misztikus szókincsének talán egyik legjellemzőbb példája. A fordulat hol a frusztrált - leginkább anyagi okokból következő - siránkozás, hol a megfontolt apológia, hol pedig - ne is próbálja titkolni senki sem! - a puszta kifogás, vagyis legtöbbször egy remek alibi retorikáját fémjelzi. Egy mai lexikon, legyen akár kicsi, akár nagy, mindenképp a teljesség valaminő illúziójával szolgál, még akkor is, ha a kora újkor olyan pánszofistái óta, mint Alsted, Bisterfeld, Comenius vagy épp az őket csodáló Leibniz, a fősodor gondolkodói már nemigen hisznek abban, hogy a világ valóban befoglalható volna egyetlenegy enciklopédikus igényű könyvbe. A reneszánsz, illetve kora újkori enciklopédiák totalitásígérete, a makro-, mikrokozmosz megfelelések sajátos formái, a világtükörszerep mintha mégis - minden szekularizáció és modernizáció ellenére - továbbra is makacsul összefonódnának a kézikönyvek világával.

Beethoven: V., VI. és IX. szimfónia

Modigliani-rajongók, figyelem: ne rohanjanak hanyatt-homlok a Dohány utcába, ha a mester életművében kívánnak elmélyedni (ehhez a nyáron legalább Los Angelesig kell utazni - vö. Modigliani and the Artists of Montparnasse). A Beke László által válogatott anyag Modigliani ürügyén inkább az École de Paris egy sajátos körét s egyben egyik sajátosságát mutatja be. Vagyis olyan, Kelet-Közép-Európából, illetve Oroszországból érkezett, zsidó származású művészeket, akiket a 20. század elején Franciaországba vonzottak az új iskolák, a megújuló festészet, s akiknek életműve jobbára itt is teljesedett ki, különleges ízekkel gazdagítva a századelő párizsi szcénáját. Modigliani livornói, a kelet-európainál jóval problémamentesebb születésével - bár a francia antiszemitizmus miatt kénytelen volt öntudatos zsidóvá válni - ilyen szempontból kivétel a kiállításban, ugyanakkor tény, hogy barátai (Soutine, Kisling, Lipchitz, Max Jacob) jobbára a fenti körből kerültek ki, s így Modigliani mint tiszteletbeli kelet-európai, továbbá mézesmadzag szerepeltetése így mégis indokolható, bár csalódást keltő: ez alkalomból mindössze két festményét és néhány rajzát sikerült Budapestre szervezni.

Mielőtt magam is beleesnék a nosztalgiázás ama bűnébe, melyben Andrzej Stasiuk kedvvel dagonyáz, sietek megjegyezni, hogy a nosztalgiának is többféle formája van. Például a viccbeli: "Hogy mondhatod, hogy az volt az utolsó jó rendszer!? Csoda, hogy sikerült egyáltalán túlélned." - "No igen, de akkor még felállt." Stasiuk pedig akkor volt fiatal és felelőtlen, amikor Zsaruzelsky (© Petri György) regnált, és "egy ötven volt a kakaó". Most meg író. Könyve a fiatalkor krónikája, még csak nem is a saját fiatalságáé, hanem a koré, amelyben ők fiatalok voltak. "Többes számban írok, mert nem szeretem a vallomásokat." Ebbe a többes számba aztán bárki beleértheti magát, hisz Kelet-Európában, ha nem is mindenki így, de majdnem így. Az ő haverja hasisolajat lőtt be magának, az enyém barackpálinkát, nem is halt bele.

Az utóbbi évtized magyar prózistáinak jelentős része többször és hangsúlyosan bejelentette igényét a történetek visszavételére, arra a rekonstrukcióra, amely a nyolcvanas évtized nyelvkritikai és történetdekonstrukciós eredményeivel egyrészt számol és számot vet, másrészt szembenéz az elvégzett munka folytathatatlanságával, vagyis a nyelvileg megtisztított terepen kísérli meg helyreállítani a történet rangját, felülvizsgálni az epikai hagyományt. Ám sokszor úgy tűnik, nem számolnak azzal az irodalmilag végrehajtott és filozófiailag is releváns dekonstrukcióval, amely szembenézve a világát vesztett individuum helyzetével, egyben fel is számolta szereplőinek sajátszerűségét, és megteremtette a "tulajdonságok nélküli ember" huszadik századi modelljeit. (Musil, Kafka, Beckett, Camus - sorolhatnánk.) Ennek az ontológiai jelentőségű ténynek a negligálása oda vezethet, hogy nem veszik számba: a rekonstrukció is ugyanebből a pontból, de ellenkező irányban vihető végbe.

Kurt Widmer (bariton), Hiromi Kikuchi (hegedű), Ken Hakii (brácsa), Stefan Metz (cselló), Mircea Ardeleanu (ütőhangszerek), Heinrich Huber (harsona), David LeClair (tuba) - ők az új Kurtág-lemez előadói, vagyis hősei.

Írtuk már itt, de most névvel, címmel, rendszámmal ellátott bizonyítékunk is van: Hollywood (és persze európai uszálya) a nagy ötletek korszakát éli. Momentán egy forgatókönyv piszkosul nem kezdődhet úgy, hogy a fiú találkozik a lánnyal, körbe is röhögnék vele az alkotót. Nos, bízvást állíthatjuk, A fülke szerzőit ilyen veszély nem fenyegette: ez a dolgozat valóban csudára ki lett találva. Ráadásul az ötlet nagysága éppen kicsiségében, látszólagos minimalizmusában rejlik.