A Művészetek Völgyévé kinőtt Kapolcs Monostorapáti nevű szomszédjának egy kies pusztaságán verte föl cirkuszsátrát a Krétakör. Esténként bemutatta repertoárját (elbúcsúzott a Hazámhazámtól), délelőtt a cirkuszosok tanították tányért forgatni, gólyalábon járni a gyereket. És Schilling Árpád is tartott egy kurzust
a bátraknak, akiket nem rettent a hontalanság perspektívája.Alegközelebbi albérlet a Fészek Klub lesz, itt mutatják be októberben a Sirájt - a pontos j-ből arra következtetek, lesz más meglepetés is. A Művészetek Völgyében még a tavasszal bepróbált Krétakör-produkciót, a Nézőművészeti Főiskolát láthatta az újdonságra szomjazó sokaság.
Ha azt mondom: Mucsi Zoltán és Scherer Péter - elmondtam a lényeget. Ez a kettős persze rendszerint három; Mrozek Mulatságában (amit még jó régen, a Bárkában mutattak be Bérczes László rendezésében) Szikszai Rémusz, ebben az új Tasnádi István-darabban pedig Katona László a harmadik. Az ő legfontosabb feladata, hogy harmonizáljon az önjáró duóval, és ennek a harmonizálásnak legyen sajátos stichje: hol ellenpont, hol untermann - itt leginkább a szegény balek, akivel igen ki van csellózva.
Pedig ő a virtigli színházi néző. Úgy hívják: Színházi László, merthogy talált gyerek, egy nézőtéren találták, miközben a színpadon a Godot-ra vártak. Eminens poén. Jó a történet is, mármint a néző élettörténete, akinek még a nadrágja is bársonyfüggönyből készült, majdnem Örkény-egyperces.
Jó a darab alapötlete is: úgy elvadította egymást színház meg néző, hogy előbbit be kellett zárni, és néhány színháztalan év után valakik - két színész - nézőképző főiskolát indítanak, ennek hallgatói vagyunk mi. Az ilyen interaktív színházművészet nekem nem nagy kedvencem - most is hátul ültem le, nehogy már véletlenül... Jól tettem: nemhogy nem hívtak ki a színpadra, de még lepellel sem terítettek le.
És most kéne jönni a sűrű színházi anyagból feszesre szerkesztett darabnak, ahol nem jut idő elmélázni Mucsi és Scherer régesrégi poénjain, mert minduntalan kiragyog a lényeg, az, hogy nem lehet színház nélkül élni. Vagy ha lehet, hát nem érdemes. Itt viszont majdhogynem oda lyukadunk ki, hogy tán mégis meg kellene próbálni, ki tudja.
Tasnádi István sokat tud a színházról és benne minden férfiról és nőről, tehát a nézőről is; meg sokat tud az úgynevezett alkalmazott színházi szöveg gyártásáról is, ha emlékeznek a Bábelnára, tudják, mire gondolok. Ez a sokat tudás felcsillan egynémely poénban. A nézés és látás különbségének színpadi prezentációjában. A dologtalan színész sanyarú, haknikkal teli életéről szóló monológban. Miben is még? Mondjuk, a rakoncátlan nézői test megannyi fölösleges kitüremkedéséről - úgy is mint kéz és láb - és mindenféle szükségtelen élettani jelenségéről - a gyomorkorgásról, a szuszogásról, egyebekről - szóló jelenetben.
Árkosi Árpád rendezése leginkább kabaré - és hát Árkosi Árpád, legalábbis eddigi munkássága alapján, a legkevésbé sem kabarérendező, nem a fergetegesen alpári humoráért szoktuk szeretni. Ez a produkció viszont legjobb pillanataiban fergeteges, a legrosszabbakban alpári - és most a bélbolyhok tisztogatása ködlik fel, pedig de jó lenne feledni! -, ráadásul az utóbbiból sokkal több van, közte meg leginkább lapos. Lötyög a szöveg is, túl sok van bízva a színészekre, akik jó színészek, ki merészelné tagadni; az utóbbi években, úgy tűnik, egymás keresztnevei ők, filmen, színpadon mindig és rendre együtt.
Ez nem is baj. A baj az, hogy minden új együttes föllépést elsősorban az előző együttes föllépés generál; a várakozás azt diktálja, hogy "ide húzd nekem a fülembe megint ugyanazt". A színészetben azonban az ismétlés nem a tudás, hanem az unalom atyja, legalábbis, ha plénum előtt zajlik, mármint az ismétlés. Mucsi Zoltánra és Scherer Péterre egy-két Jancsó-remek során úgy ráégett
egy legújabb kori Stan és Pan,
hogy közben odakozmált. Legeslegkésőbb a negyvenedik percre vártam, hogy Mucsi vizet önt a fejére - kis késésben volt. De a bömbölő-ordító színész paródiája, az jött időben, és oly masszívan, hogy már-már nem is látszott paródiának. Scherer Péter, aki ezúttal a "good guyt", a jó fiút játssza, ezerrel rágja a szánkba, mit parodizál: "hiszem, vallom, tudom", és nyomatékul a kezével is vezényel kicsit, tanárosan, ahogy kell, és ahogy végtelenül szellemtelen.
Kerülgetem itt a legfontosabb kérdést, de mielőtt föltenném, még elmondom, hogy volt egy szép jelenet, a legelsőnek a második fele, amelyik az ősember korában imitálta a színház kialakulását. Ketten bohóckodtak, a harmadik nézte, aztán tetszése jeléül kaszálni kezdett a kezével. Kaszált, egyre vadabbul, míg egyszer csak összeakadt a két karja, mintegy véletlenül egymáshoz csapódott a két keze, aztán finomult a mozdulat és gyorsult is: megszületett a taps.
Ami persze igaziból is feltört a végén, honi hagyomány szerint vastapssá alakult és zúgott percekig, megköszönve a Krétakör és a Tatabányai Jászai Mari Színház közös produkcióját.
A legfontosabb kérdés pedig az, hogy mit keres a Krétakör pecsétje ezen az előadáson. Ez a pecsét ugyanis áruvédjegy, márkajel, amihez társítani szoktunk - mi tagadás, elsősorban a megszokás alapján - egy bizonyos színházi aurát, gondolatot, minőséget. (A tatabányaiakat nem bántom én ezzel, hiszen egy "normális" színházban egy ilyen előadás végtére is rendben van.) Én erről a nézőképző tanfolyamról úgy kiiratkozom, mint a huzat.
Csáki Judit
