Aki még nem járt Zsámbékon az úgynevezett régi rakétabázison (bizarr már a név is, nem?), az induljon rögvest. Ha nincs szerencséje a Simon Balázs rendezte darabhoz, még mindig láthat pillangót, gyönyörűt, fantasztikus, majdnem háborítatlan természetet, csodás panorámát, és elmerenghet a végleg tovatűnt gloria mundin.Ahárom körhinta (kö-zülük egy körforgó, lovacskákkal, kis hintóval), a céllövölde, a cukorka- és lacipecsenye-bódé már az előadáshoz tartozik; díszlet tehát, akárcsak a játéktér bal oldalán a színpad, orrunk előtt Marie (pardon: Maria) szobája, a kettő közt kocsmapult, hátul pedig a borbélyüzlet, hatalmas tükörrel. Csupa dimb-domb az egész, pedig Galambos Péter és Noszlopi Róbert tervezte.
A darabot, mely a Pulcinella közlegény címet és a vásári játék műfaji meghatározást viseli, Kovács Kristóf és Simon Balázs írta. Művük cselekménye leginkább Georg Büchner Woyzeckjére emlékeztet (ez a színlapon is szerepel, tehát nem véletlen), a hangulata általában Ödön von Horváthra, konkrétan pedig a Kasimir és Karolinéra (ez a színlapon nem szerepel, de ez sem véletlen). Merthogy vurstli, az van rogyásig.
Apropó rogyás: az is van, merthogy az előadás négy és egynegyed óra, igaz, tokkal-vonóval, komótos szünettel, lehet enni a lacipecsenyét, vattacukrot. De ez a négy és egynegyed, ez gombócból is sok, nemhogy egy röpke drámából fölhabzó színi előadásból; sikoltoz a veszély, hogy
a lomha idő leúthengereli
azt a sok tünékeny villanást, ami itt bőségesen akad ugyan, de természeténél fogva mégiscsak villan és illan, tehát rövid.
A két író persze jól kitalálta: Woyzeck és Marie története köré illik a vurstli, a maga tágas szimbolikájával, meg hát benne van egy kicsikét a Büchner-darabban is. Főként persze a "lazzi"-kban, meg olyankor, amikor - a dramaturgiai csúcspontokon, eléggé kiszámíthatóan, de jól - megindulnak a körhinták.
A "lazzi"-kat is az írók találták ki; az már az egyik íróval azonos rendező, azaz Simon Balázs gyöngesége, hogy beléjük szeretett, és frappírozás helyett többnyire széttaposta, didaktikussá nyújtotta őket. Ez azért is baj, mivel az ötlet remek: az emberi (kisemberi) kiszolgáltatottság tragédiáját kézenfekvő egyrészt mindenféle állat-betétekbe, másrészt a commedia dell`artéban otthonos rögtönzés-szerűségekbe átjátszatni. Némi extra költői árnyalatot föltétlenül kap ettől az alaptörténet, ráadásul csúszik, egyre csúszik bele a végtelenül banálisba, s bár ettől nem derülünk féktelen jókedvre, elismerjük: jót tesz az estének.
Jó mindjárt az elején Noé állatseregletének bemutatója - benne különösen Gazsó György elegáns lova. Jó a Lóbagoly és a Családi idill epizód - és jó, ahogy a mindenkori nem játszók nézik őket Noé színpadán. Az előadás majdnem legfőbb főszereplője Noé mester, a mutatványos, aki leginkább ceremóniamesterként működik, ilyenformán ráerősít a Woyzeck-Marie altörténetre, és beemeli azt a fősodorba. Dióssi Gábor játssza, aki egyébként az előadás szövegét is fordította (ezt nem kellett volna, mert fordítása gyönge). Dióssi tolmácsol is, persze nem minden szót, meg nem is úgy, mint egy rendes tolmács, hanem alábúg, intonációjával olykor ellenpontoz vagy karikíroz, szóval "beszáll" a dialógusba, túl azon, hogy a soknyelvű előadást mégiscsak követhetővé teszi a magyar publikum számára.
Merthogy beszélnek itt magyarul meg németül, románul meg olaszul, ennyit bírtam kihámozni; Noé bárkája mellé van tehát
egy Bábel tornya is
A soknyelvűség nemzetközi társulatra utal - és ez az előadás legnagyobb erénye: remek színészek kerültek össze. Most nemcsak a W.-t játszó Andrea Collavinóra gondolok, aki a maga minimálgesztusaival végtelenül erős és kommunikatív színjátszást művel, amire amúgy ebben a metakommunikatíve igényes produkcióban nagy szükség mutatkozik, hanem a többiekre, a legtöbbekre is. Gazsó német nyelven elővezetett erélyes dölyfjére a Kapitány szerepében, Mahr Ágnes természet, avagy föld közeli, csupaszív és csupa rácsodálkozás Margójára, Kőmíves Sándor rezignált kocsmafilozófusára - és a vendégekre: a Tamburmajorságot tömbszerűen megjelenítő Nicola Cavallarira, a böhönye és élveteg Bajtársat játszó Giorgio Brancára, és nagyon-nagyon a Marie-t játszó Ioana-Cristina Gajdóra, aki csodásan énekel, csodásan játszik, de a legcsodálatosabb, ahogy csak úgy van, és a lábával ringatja a kiskádat.
A zene eleven - persze, mert élő; a zenekar is többnemzetiségű, vezetője alighanem a zenét (innen-onnan is) szerző Pacsay Attila; Keresztes Tamás harmonikán, Florin Vidam trombitán, Magyar Péter és Adoardo Ribatto ütőhangszeren, Romulus Chicius pedig hegedűn játszik - és közben, láttam a saját szememmel, mind jót derülnek a "lazzi"-kon. Ez jó jel.
A négy színház, illetve intézmény összeműködésével született produkció ugyanis föltehetően nem tiszavirág-életű: megy majd turnéra Olaszországba is, Romániába is. A (nagyjából-egészéből Mátyás Irénnel azonos) Zsámbéki Nyári Színház fáradhatatlan producer; most már csak itthon kellene megoldani egy kicsike továbbjátszást, hátha összemegy, de el nem illan.
Csáki Judit
