Lemez
Kurtág György új CD-je
Kurt Widmer (bariton), Hiromi Kikuchi (hegedű), Ken Hakii (brácsa), Stefan Metz (cselló), Mircea Ardeleanu (ütőhangszerek), Heinrich Huber (harsona), David LeClair (tuba) - ők az új Kurtág-lemez előadói, vagyis hősei.Anagy magyar zenekritikus, Kroó György a zeneszerző hetvenedik születésnapja alkalmából (1996-ban) írta le a rémképet: pusztulás vár Kurtág György zenéjére, "ha nem állíthatunk a jövő muzsikusai elé a szerző előadásában, betanításában megszólaló modell-interpretációkat, optimális esetben egy lemezösszkiadást. Ha azt akarjuk, hogy e szavak igazi értelme eljusson a XXI. századba is, az előadóművész Kurtágot, a pedagógus Kurtágot kell rábírni művei interpretált mintakollekciójának megteremtésére." Összkiadásra nincs remény, de az új CD-t kétségkívül a kívánt "mintakollekció" részeként ünnepelhetjük.
Már első hallásra is feltűnik a zene hihetetlen egysége, szervessége. A lemez mindhárom műve - Hölderlin-Gesänge (baritonszólóra, op. 35a); Jelek, játékok és üzenetek - vonós hangszerekre és ...pas a pas - nulle part... Poémes de Samuel Beckett (baritonszólóra és vonóstrióra, valamint ütőhangszerekre, op. 36.) - a kilencvenes években íródott, noha a Jelek... még befejezetlen, a sorozatot 1989-ben kezdte meg Kurtág. Kurtágra is igaz Goethe önjellemzése: minden egyes mű csak töredéke egy nagy, átfogó vallomásnak. Ez a vallomás, ha jól sejtem, valamikor
a hatvanas években kezdődött,
még Magyarországon - fontos ezt hangsúlyozni, hisz Kurtág már húsz éve Nyugat-Európában él és dolgozik. Magyar nyelvű volt az első átfogó konfesszió: Bornemisza Péternek, a XVI. századi nagy protestáns prédikátornak Kurtág által egységes "regénnyé" szervezett mondásai a világ teljes körét járták be a születéstől a bűnön át a halálig, a tavaszig.
Az új lemez ezt folytatja, és még tovább mélyíti Kurtág kapcsolatát az irodalommal. Mintha ama régi zenei gondolathoz térne vissza, hogy az abszolút zene, vagyis a tisztán hangszeres muzsika elégtelen. Kurtágnak, hogy felgyúljon zenei teremtőereje, kell a szó, kell az irodalom, ráadásul éppen az a fajta, mely kivonja magát a kor általános tendenciáiból, mely - nietzschei értelemben - korszerűtlen, és mindig a legvégsőkre, a bizonyos értelemben kimondhatatlanra figyel. Ezért, hogy Kurtág alkotótársai a literatúra legmegszállottabb, mondhatni mételyes alakjai. A zeneszerző íróinak - és így volt ez már a Bornemisza-esetben is - ördögük van; megszállottak, gyakran őrültek, és művük egyik legfőbb vonzereje, hogy a legvégsőkig hatolva felfüggesztik a művészetet, a minél pontosabb - igazabb! - kifejezés érdekében folyvást megsemmisítik a nyelvet. Ez az irodalom a töredékes dadogás, a roncsolt nyelvhasználat révén jut a legközelebb a lényeghez: hogy az ördögösök eljussanak Istenhez, éppen Isten legfőbb adományát, a nyelvet kell szétrombolniuk. Ám e csodás adomány egyben a legveszedelmesebb javunk, legalábbis a most megzenésített egyik Hölderlin-töredék szerint. Talán azért, mert képes nemcsak teremtésre, díszítésre, szórakoztatásra, kommunikációra, de önmaga felszámolására is. Kurtág világképében, ha jól értem, csak az a nagy alkotó, aki képes mindig felvillantani ezt a szétzúzó lehetőséget. Csak a határok kitapasztalása teremt nagy művészetet.
Maga Kurtág éppen ezt csinálja a zenében. Hogy a zenei köznyelv felbomlott, ez régi közhely és igazság. Hogy Thomas Mann (és persze ideológus tanácsadója, Adorno) szerint már csakis
az ördöggel szövetkezve
lehet nagy művet létrehozni, ez is értelmiségi bon mot. Kurtág azonban más utat talált, ő nem hajlandó lemondani az európai örökségről, állandóan felmutatva annak felbomlását, műveiben minden alkalommal újból felépíti azt. Megszüntetve őrzi meg, hogy a Hegel-tanítvány Adornónak is kedvére tegyünk. De Kurtág nem frivol játékos, legnagyobb alkotásaiban - és persze annyiban is J. S. Bach rokona, hogy nála minden, még a legapróbb, néhány másodperces darabka is ugyanarról szól - minden pillantban elmegy a legvégső bomlás ábrázolásáig. Másrészt viszont viszszamegy a legelemibb, a gyermekien egyszerű mozzanatokig. Emlékezzünk, hogy a Bornemisza-kantátában a záró, Tavasz feliratú tételben az elgondolható legbonyolultabb, legtépettebb hangzások után egyszerre csak megjelentek a tiszta, üres kvintek a zongorán; díszítés nélkül, a maguk pőre valójában szólaltak meg az európai műzene legviseltesebb, legüresebb, leginkább jelentés nélküli hangzatai. És éppen ez hatott revelatív erővel. Ugyanakkor ez utalás is volt a hagyományra, mondjuk Beethoven Kilencedikjének nevezetes indítására, a vonóskar üres kvintjeire, hogy csak egyetlen, valóban találomra kiemelt példát hozzak. E tiszta kvintek ott szólnak a lemezen most is, elég legyen megemlíteni a Jelek, játékok és üzenetek sorozat Ligatura Y elnevezésű darabját. Ezzel függ öszsze a hangolás effektusa, ez az úgyszólván zene előtti elem, mely megteremti egyáltalán a megszólalás lehetőségét. Jó példa erre a Perpetuum mobile B című darab, melynek kvintes-kvartos hangolása egyrészt a téboly felé közelít, másrészt ismét felvillant a közeli tradícióból egy emléket: ugyan ki ne hallaná bele a hegedű indulásába Alban Berg 1935-ben írott Hegedűversenye első ütemeinek hangolókvintjeit?! A másik elemi és agyoncsépelt motívum a skála. Kurtágnak sikerül visszaadnia ennek a végleg levitézlett zenei eszköznek az értelmét és értékét. A Perpetuum mobile A darabban a géphegedülésig fajul a skálázás: őrület és sátáni gúny kéz a kézben jár itt. Mert természetesen a morbid humor is Kurtág művészetének lényege. Idézzük fel az a shocking case című Beckett-dalt, mely persze ismét utalás, mégpedig Mahler Revelge című dalára, vagy hallgassuk meg a Ránki György groteszk művészetének hódoló Pizzicato keringőt. Pokol és Paradicsom felcserélődik most, mert miként Beckett írja, a legszívesebben a Paradicsom kapujára tűzné: "Hagyjatok fel minden reménnyel!"
Csont András
ECM New Series 1730, 461 833-2
