A most 6 CD-n közreadott felvételek nagy része in tempore belli készült, háborús időkben. Szinte felfoghatatlan, milyen körülmények közt muzsikáltak akkoriban, és miféle koncerteken! A César Franck (rémes) d-moll szimfóniáját például egy 1945. január 28-án adott bécsi hangversenyen rögzítették, az oroszok ekkor már vodkamámorban masíroztak a császárváros felé. Mindez, látszólag, nem zavarja a muzsikusokat, az előadás az elképzelhető legtökéletesebb.
Furtwängler persze nem az incifinci, németmajmoló posztromantikus franciák, hanem a tölgyről metszett, nagy német metafizikusok körében fejtette ki legjobban művészetét. Aki jót akar magának, az a Beethoven- és Schubert-műveket tartalmazó CD-vel kezdi a hallgatást. Rögtön kiviláglik, hogy a karmesternek milyen végtelenül kifejlett érzéke volt a transzcendentális hangulatok megteremtéséhez. A III. Leonóra-nyitányban szinte tapinthatóan érzékelhetőek legnagyobb erényei: az első pillanatokban a feszültség megteremtése, utána a várakozás lassú és kérlelhetetlen fokozása
szinte a végletekig,
az elviselhető határáig, hogy ennek eredményeként a zeneszerző által tervezett csúcsponto(ko)n aztán tényleg elemi erővel robbanjon ki a zene. Nem értelmetlen több zenitről beszélni, hiszen éppen a Leonóra-nyitányban legalább három magaspontot lelhetünk. Persze Furtwängler megcsinálja mindegyiket, de mivel zseni, képes rá, hogy a legutolsó, a tébolyító vonós-unosono (12` 36") utáni legyen a legeslegnagyobb, olyan, hogy mindenki egyetlen hörgésbe fulladva ugrik fel a helyéről a nézőtéren. (Kár, hogy a tapsokat a lemezen lekeverték.) Nem más a VII. szimfónia sem; itt már az első tételben megkapjuk jól megszolgált eksztázisadagunkat: a mélyvonósokon a 401. ütemben (12` 11") kezdődő ostinatofigura az üvöltésig fokozódik, hogy aztán az egész beletorkolljon a tonikához vezető nagyrohamokba. Hogy, hely hiányában, a zárótétel bacchanáliájáról most szó se essék, pedig 1953-ban Berlinben igazán nem sok ok lehetett a hejehujázásra. Transzcendenciára való hajlama odáig vitte Furtwänglert, hogy előadásában Schubert is úgy hangzik, mintha az egyébként meglehetősen műveletlen komponista folyvást a Schlegel fivérek esztétikai töredékeit tanulmányozta volna. Vagyis a karmester meghamisította Schubertet? Dehogy, csak osztrákból német zeneszerzővé tette. Ez a zenei Anschluss mély szellemi meggyőződésből fakadt, Furtwängler ugyanis hitt a német művészet specifikumában és küldetésében - lásd erről 1937-es, kétségkívül vitatható tanulmányát: Mi a német a művészetben? Talán e hit miatt maradt a náci országban. Legyen bárhogy is, a világ legnagyobb zongoristája, Szvjatoszlav Richter szerint ő volt a világ legnagyobb karmestere. És ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki?!
Csont András
Universal/Deutsche Grammophon, Original Masters, 474030-2
