Lemez: Mali blues, mali láz

  • 2003. szeptember 4.

Zene

Hogy Robert Plant nem tudott ellenállni Mali csábításának, az a Zeppelin-életmű ismeretében korántsem meglepő; "hírértéke" inkább annak lehet, hogy Bill Frisell külön bejáratú countryja is megmártózott Nyugat-Afrikában.

Hogy Robert Plant nem tudott ellenállni Mali csábításának, az a Zeppelin-életmű ismeretében korántsem meglepő; "hírértéke" inkább annak lehet, hogy Bill Frisell külön bejáratú countryja is megmártózott Nyugat-Afrikában.

Le Festival au Désert

Ha kevésbé kiváló előadóktól kevésbé kiváló számokat hallanánk, akkor is elképesztő lenne ez a lemez, hiszen messze túlmutat önmagán. Fesztivált létesíteni a sivatagban, egyszóval színpadot építeni, vizet fakasztani, áramot fejleszteni, hozzá hang- és fénytechnikát biztosítani, leküzdeni nappali forróságot és éjszakai fagyot, elrendezni tevéket és skorpiókat, összehangolni programot és repülőjáratokat... ez ugye maga az őrület, akarom mondani: a tökély. De ez még nem elég. Kéretik hozzáadni a fesztivál etnográfiai, kultúrtörténeti, társadalmi, szociológiai, történelmi hatását és jelentőségét.

Arról van szó ugyanis, hogy a törzsi viszálykodás és a drasztikus szárazság miatt az elmúlt húsz-harminc évben megtört Maliban az a hagyomány, melynek keretében addig össze-összejártak a vándorló nomád népek, hogy meghányják-vessék közös dolgaikat. 1996-ig csak a pusztulás, hanem akkor Timbuktuban máglyára vetették a fegyvereket, majd nekiláttak, hogy rendezzék a sorokat megint. Egy tuareg szervezet, az EFES kezdeményezésére így kelt életre a dzsembörik intézménye, kiterjeszkedve Mali egész területére, sőt a határán is túl. Ennek a dzsembörinek a fénypontja ez a fesztivál, melynek szervezésére a Lo`Jo-menedzser Philippe Brixet sikerült megnyerni. És ahogy kell: Philippe és a Lo`Jo - 2001 januárja óta - apait-anyait bevetve "építkezik" a sivatagban.

2003-ban Essakane volt a színhely, s a három nap alatt harminchét zenekar lépett fel. Húszan e korongra is ráfértek - a helyi notabilitások közül Ali Farka Touré, Ballaké Sissoko és Oumou Sangaré, az újonnan érkezőkből a nem kevésbé ragyogó Adama Yalomba és Baba Saleh, míg távolabbról az olasz Ludovico Einaudi, a francia Lo`Jo, a navajo Blackfire, no és az angol Robert Plant, Justin Adams zenekarával. Hogy Ali Farka Touré mire képes hazai pályán, az alighanem belőhető, de meg kell mondanom: ugyancsak szédületes, ahogyan Robert Plant mali bluest énekel. S talán még az is, hogy egy ilyen "grátisz" buli neki simán belefér.

Hát így. Így képez a Le Festival au Désert bő hetven percet, zömmel fésületlen, nyers, hardcore koncertfelvételekkel, a piaci viszonyoktól függetlenül. S egyszersmind azon (ritka) kiadványok egyikeként, melyeknek különösen sokat köszönhet a world music.

Bill Frisell:

The Intercontinentals

Hiba lehet Bill Frisellt a dzsessz-mezőnyből átsorolni a világzene előadói közé, de már késő... És hát a lelke rajta: miután lemezeit a `97-es Nashville-lel kezdve konzekvensen megmártotta a countryban, most nagyobbat dobbantott, s egyenest a mali bluesnál kötött ki. A löketet pár évvel ezelőtt a kétségtelenül megrendítő Boubacar Traorétől kapta, minek folytán (Frisell) rögtön kibumlizta magának, hogy együtt játszhasson vele, másrészt meg amikor a seattlei Earshot Fesztiváltól 2001-ben felkérést kapott valami "unikális" létrehozására, nem kellett sokat agyalnia.

Persze volt már ilyen, vetheti közbe, aki anélkül idézi fel Ali Farka Touré és Ry Cooder közös ügyeit, hogy hallotta volna Frisell lemezét, de nem tanácsos belebonyolódni e párhuzamba, hiszen Frisell alapvetően nem Mali zenéjét játssza. Hanem jó szokása szerint a magáét. És többek közt éppen ettől tűnik kimondottan izgalmasnak e vállalkozás - attól nevezetesen, hogy miközben egyből megcsap az életművét kezdettől átjáró szellő, ebből az anyagból éppolyan érvénnyel süt a countrys kalandozás iránti elkötelezettség és a most relevánsabb nyugat-afrikai élmény is.

Sőt. Még csak nem is "pusztán" a mali-amerikai tengely mentén értelmezendő az interkontinentalitásra utaló cím. A mali Sidici Camara lopótökje mellett a brazil Vinicius Cantuaria gitárja és a görög Christos Govetas lantja ugyancsak markáns etnikus jegyekért felel; de mondom, közben nem feledkezhetünk meg a (Frisell-lemezekről) jól ismert Jenny Scheinman hegedűjéről és Greg Leisz tradicionális amerikai gitárjairól sem, egyszóval négy kontinenst hallunk, minimum.

Abba pedig, hogy Frisell mekkora formátumú gitáros vagy zeneszerző, most ne menjünk bele. (Nagy.) De bármiképp is, arra mérget vennék, hogy nem vált kárára a Boubacar-mélységű spiritualitásban való megmerítkezés. Most aztán leshetjük, merre tovább. S innentől talán kevésbé számít, hogy mint dzsessz vagy mint világzene megkerülhetetlen.

Marton László Távolodó

Triban Music/Créon Music; Nonesuch/Warner

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.