Lemez: Mali blues, mali láz

  • 2003. szeptember 4.

Zene

Hogy Robert Plant nem tudott ellenállni Mali csábításának, az a Zeppelin-életmű ismeretében korántsem meglepő; "hírértéke" inkább annak lehet, hogy Bill Frisell külön bejáratú countryja is megmártózott Nyugat-Afrikában.

Hogy Robert Plant nem tudott ellenállni Mali csábításának, az a Zeppelin-életmű ismeretében korántsem meglepő; "hírértéke" inkább annak lehet, hogy Bill Frisell külön bejáratú countryja is megmártózott Nyugat-Afrikában.

Le Festival au Désert

Ha kevésbé kiváló előadóktól kevésbé kiváló számokat hallanánk, akkor is elképesztő lenne ez a lemez, hiszen messze túlmutat önmagán. Fesztivált létesíteni a sivatagban, egyszóval színpadot építeni, vizet fakasztani, áramot fejleszteni, hozzá hang- és fénytechnikát biztosítani, leküzdeni nappali forróságot és éjszakai fagyot, elrendezni tevéket és skorpiókat, összehangolni programot és repülőjáratokat... ez ugye maga az őrület, akarom mondani: a tökély. De ez még nem elég. Kéretik hozzáadni a fesztivál etnográfiai, kultúrtörténeti, társadalmi, szociológiai, történelmi hatását és jelentőségét.

Arról van szó ugyanis, hogy a törzsi viszálykodás és a drasztikus szárazság miatt az elmúlt húsz-harminc évben megtört Maliban az a hagyomány, melynek keretében addig össze-összejártak a vándorló nomád népek, hogy meghányják-vessék közös dolgaikat. 1996-ig csak a pusztulás, hanem akkor Timbuktuban máglyára vetették a fegyvereket, majd nekiláttak, hogy rendezzék a sorokat megint. Egy tuareg szervezet, az EFES kezdeményezésére így kelt életre a dzsembörik intézménye, kiterjeszkedve Mali egész területére, sőt a határán is túl. Ennek a dzsembörinek a fénypontja ez a fesztivál, melynek szervezésére a Lo`Jo-menedzser Philippe Brixet sikerült megnyerni. És ahogy kell: Philippe és a Lo`Jo - 2001 januárja óta - apait-anyait bevetve "építkezik" a sivatagban.

2003-ban Essakane volt a színhely, s a három nap alatt harminchét zenekar lépett fel. Húszan e korongra is ráfértek - a helyi notabilitások közül Ali Farka Touré, Ballaké Sissoko és Oumou Sangaré, az újonnan érkezőkből a nem kevésbé ragyogó Adama Yalomba és Baba Saleh, míg távolabbról az olasz Ludovico Einaudi, a francia Lo`Jo, a navajo Blackfire, no és az angol Robert Plant, Justin Adams zenekarával. Hogy Ali Farka Touré mire képes hazai pályán, az alighanem belőhető, de meg kell mondanom: ugyancsak szédületes, ahogyan Robert Plant mali bluest énekel. S talán még az is, hogy egy ilyen "grátisz" buli neki simán belefér.

Hát így. Így képez a Le Festival au Désert bő hetven percet, zömmel fésületlen, nyers, hardcore koncertfelvételekkel, a piaci viszonyoktól függetlenül. S egyszersmind azon (ritka) kiadványok egyikeként, melyeknek különösen sokat köszönhet a world music.

Bill Frisell:

The Intercontinentals

Hiba lehet Bill Frisellt a dzsessz-mezőnyből átsorolni a világzene előadói közé, de már késő... És hát a lelke rajta: miután lemezeit a `97-es Nashville-lel kezdve konzekvensen megmártotta a countryban, most nagyobbat dobbantott, s egyenest a mali bluesnál kötött ki. A löketet pár évvel ezelőtt a kétségtelenül megrendítő Boubacar Traorétől kapta, minek folytán (Frisell) rögtön kibumlizta magának, hogy együtt játszhasson vele, másrészt meg amikor a seattlei Earshot Fesztiváltól 2001-ben felkérést kapott valami "unikális" létrehozására, nem kellett sokat agyalnia.

Persze volt már ilyen, vetheti közbe, aki anélkül idézi fel Ali Farka Touré és Ry Cooder közös ügyeit, hogy hallotta volna Frisell lemezét, de nem tanácsos belebonyolódni e párhuzamba, hiszen Frisell alapvetően nem Mali zenéjét játssza. Hanem jó szokása szerint a magáét. És többek közt éppen ettől tűnik kimondottan izgalmasnak e vállalkozás - attól nevezetesen, hogy miközben egyből megcsap az életművét kezdettől átjáró szellő, ebből az anyagból éppolyan érvénnyel süt a countrys kalandozás iránti elkötelezettség és a most relevánsabb nyugat-afrikai élmény is.

Sőt. Még csak nem is "pusztán" a mali-amerikai tengely mentén értelmezendő az interkontinentalitásra utaló cím. A mali Sidici Camara lopótökje mellett a brazil Vinicius Cantuaria gitárja és a görög Christos Govetas lantja ugyancsak markáns etnikus jegyekért felel; de mondom, közben nem feledkezhetünk meg a (Frisell-lemezekről) jól ismert Jenny Scheinman hegedűjéről és Greg Leisz tradicionális amerikai gitárjairól sem, egyszóval négy kontinenst hallunk, minimum.

Abba pedig, hogy Frisell mekkora formátumú gitáros vagy zeneszerző, most ne menjünk bele. (Nagy.) De bármiképp is, arra mérget vennék, hogy nem vált kárára a Boubacar-mélységű spiritualitásban való megmerítkezés. Most aztán leshetjük, merre tovább. S innentől talán kevésbé számít, hogy mint dzsessz vagy mint világzene megkerülhetetlen.

Marton László Távolodó

Triban Music/Créon Music; Nonesuch/Warner

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Akkor és most

Úgy alakultak dolgaink, hogy az 1991-ben írt, a 80-as évek Amerikájában játszódó epikus apokalipszis soha korábban nem volt számunkra annyira otthonos, mint éppen most. Néhány évvel ezelőtt nem sok közünk volt az elvekkel és mindennemű szolidaritással leszámoló, a nagytőkét a szociális háló kárára államilag támogató neoliberalizmushoz.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.