Shakespeare legjobb thrillerje a Titus Andronicus, és Bocsárdi László rendezését nézve azon tűnődtem, miért nem csináltak még belőle egy jó kis hátborzongató filmet ebben az intonációban. Aztán tovább nézve a gyulai előadást, arra a következtetésre jutottam, hogy a mozi már majdnem elkészült.Shakespeare-nek egyébként nem a legjobb darabja a Titus Andronicus; s bár viszonylag korán írta, zsengének már csak a tömény vérengzés miatt sem illenék nevezni. Föltolul benne sok motívum, amely később majd külön darabot érdemel, ilyenformán a figurák is tömények, mondhatni, önmagukban is sokan vannak, a cselekmény meg egyszerre gyors és szaggatott, a dramaturgia a későbbi művekben is használatos ugrálós fajta - szóval a Titus Andronicus minden, csak nem könnyű nyári mulatság. Nyilván ezért nem jön szembe velünk minden szilvafánál, ahová mostanság nyári színházat telepítenek.
Szembejön viszont a Gyulai Várszínházban, a nyári színházak legpatinásabbjában, annak is az igen ünnepi negyvenedik szezonjában, ráadásul a mostanában végre Magyarországon is egyre ismertebb és sikeresebb sepsiszentgyörgyi rendező, Bocsárdi László elővezetésében; rangos szereposztásban: Blaskó, Alföldi, Szorcsik Kriszta és a sepsiszentgyörgyiek színe-java. Szóval van minden. És még gondosan válogatott-poentírozott zene is (a gyilkolászás egyik csúcspontján andalító bármuzsika szól, köszönhetően Könczei Árpádnak), és antikolt jelmez, olykor öltönnyel párosítva (Dobre Kóthay Judit tervezte), gondos mozgás, amit olykor táncnak mondanék (Liviu Matei találta ki), díszletnek meg elsősorban magát a várat használta Bartha József. De legfőképpen is
film és film van,
pontosabban videó - élőben meg előre gyártva, egymásba úsztatva meg élesen vágva. Ezt Sebesi Sándor készítette.
Meg a színészek. Akik sűrűn beszélnek-játszanak egyenest bele a kamerába, és ezúttal nemcsak azért, hogy a legutolsó sorokból is látni lehessen Blaskó Péter lángoló vagy éppen megtört tekintetét, hanem azért is, hogy a figurák szélsőséges megnyilvánulásai, éles váltásai, az arcon megmutatkozó szenvedély vagy éppen szenvedés ellenpontozza - ilyenformán tehát kiegészítse - a hatalmas játéktérben zajló nagy ívű és másként látványos mozgásokat.
És azért is, hogy kitágítsa - valamint virtualizálja - a játék valóságos terét. Merthogy a vásznon sokszor olyasmi látható, ami a színpadon nem. Például egy "temetőkút" vagy csatorna, mely egyre csak telik hullákkal megfelé. Vagy a vár külseje, ahonnan a megzakkant Titus befelé nyilaz, rémes üzeneteket. Vagy - és ez a csúcspont, minden értelemben - egy ledurrant, kicsempézett csarnok, tán húsgyár, melyben szalagon zakatol a gaz cselszövő Tamora (gót királynő, később Saturnius felesége, ilyenformán Róma császár asszonya) két furmányosan torz fiacskája, egészen a darálóig, hogy pástétommá, anyuci eledelévé váljon az ominózus lakomán. Na, képzelhetik...
Bocsárdi rendezése tobzódik a teatralitásban és a gőzös szenvedélyben. A kettő színházban eléggé jó kombináció szokott lenni, még ha fárasztó is egy kicsit: az ember egy idő után beletompul az öldöklésbe, és a rendező itt nyilván számít erre: nem lehet röhögés nélkül nézni a darálón kiáramló óriási húskukacokat, mint ahogy némi kuncogás támad akkor is, amikor decens csobbanással a tizedik hulla pottyan a csatornába. Itt és már korábban is tért hódít az irónia: a tragédiasorozat modern idézőjele. Titus amúgy igazi tragikus hős, vétséggel, katarzissal - csak Bocsárdinál a hősi halál fordul elégikusba, mert a Bocsárdi Magor által játszott Titus-unoka elvégzi helyettünk mind a megértést, mind a megbocsátást.
A szereposztás igazolja a rendezőt, de ezért nekünk is meg kell dolgozni. Az eleve adott töredezettség átszármazik az alakításokba; Blaskó Péter Titusába is. Blaskó máskor (sokszor) modorosnak tűnő játéka itt indokoltan maníros, amennyiben követi a figura váltásait és változásait. Alföldi Róbert Saturniusáról nehéz lenne elhinni azt a vakságot és naivitást, amellyel rendre belesétál Tamora csapdáiba; a színész rezignált iróniával inkább egy formátumos játékost mutat, aki hol a hatalomért, hol egy nőért, hol a törvényességért vív hetyke csatát, majd ugyanilyen hetykén fogadja a kisszerű halált is. Alföldi megint isteni színész, és Szorcsik Krisztával alkotott kettőse az előadás tán legnagyobb érdeme. Szorcsik varázslószerű Tamora; másként fanyar, másként intrikus - de ugyanúgy robbanékony.
Másik világ, másik stílus - erőteljes népi, samanisztikus beütés - az Aaront játszó Pálffy Tiboré. Hosszadalmas, szertartásszerű jelenetei afféle "előadások az előadásban".
Mert mintha jó darab
idő kellett volna még
ahhoz, hogy Bocsárdi színházi ötletdömpingjének mindegyik darabja a helyére kerüljön, hogy minden eszköz, effekt és stílus megtalálja a maga helyét és mértékét. Nemcsak arról van szó, hogy minden túl hosszú, hanem arról is, hogy olykor próbaízű: itt azon dolgoznak, hogyan csinálják meg ezt a Titust. A már említett darálójelenet után a vacsorajelenet is videóról megy, noha ezt semmi nem indokolja, sőt. Így aztán nem találja meg hangsúlyait sem önmagán, sem az előadáson belül. Máskor viszont egy meghatározó rendezői instrukció egyszerűen nem képes kiemelkedni, noha megvalósul: Saturnius Luciusnak írott levelének ironikus, szerepcserés megfogalmazása, melyben voltaképp a címzett Lucius diktálja a neki szóló passzusokat. Pedig a színészek itt is jók.
Ezúttal nyilván ebben a félkész állapotban tér örök nyugovóra ez az erőteljes és érdekes produkció, amellyel Gyula kitüntette magát és publikumát a jeles évfordulón.
Csáki Judit
